Mi a fene ez? Mintha kifordult volna a világ önmagából. Ma valahogy nem találom a helyem, bár igazából ez nem csak ma van így. Nem tudtam kávét inni, mert elfogyott a tej, az éjjel alig aludtam valamit, mert állandóan nyaggattak a gondolataim és fáj az a rohadt húscafat ott a mellkasomban. Olyan cikkeket olvastam, amiket inkább jobb lett volna, ha soha nem látok. Megőrült a világ. Teljesen biztos, hogy megőrült. Néha nem értem mi van az emberekkel. Nem. Az igazat megvallva soha sem értettem őket. Bár mondjuk saját magammal is így vagyok, szóval tök mindegy. Tudom elég hervasztó tud lenni, mikor előkerül egy ilyen téma, mikor a vicces beszólások és történetek helyett jön egy ilyen agyon depizett bejegyzés. De mint írtam a múltkor néha velem is előfordul, bármennyire nem is tetszik.

Francba! Kávét ide!

Miközben éppen egy 2006-os Kings of Leon koncertet néztem megláttam a háttérben a dobokat (igen, innen származik a cím), amiket egyszerűen nem tudtam megérteni, de mégis mosolyt csalt az arcomra. Először jött a "hűha" aztán az "ezek őrültek" és végül a vigyorgás. Ami mégis eszembe jutott, az, az volt, hogy mi is zenekart akartunk alapítani egyszer a többiekkel. Nos, ezzel több apró cseprő gond is volt. A barátnőm tudott gitározni (megjegyzem hármunk közül ő volt az egyetlen), tehát ő teljesen rendben volt, aztán ott volt a másik barátnőm, aki tök jól mutatott gitárral a kezében, de nem tudott játszani és akkor még nem volt saját gitárja. És hát ugye a fekete leves, azaz én lennék, mert nekem volt gitárom, de a "kettőt felülre, kettőt alulra hú de már majdnem megy"-nél többet én sem tudtam. Egy darabig pedzegettem magamban, mikor szó került a beállásokra és, hogy ki hol min játsszon, hogy esetleg én bevállalnám az éneklést is. DE. Mert mindig van de és sosem elég. Szóval egy, még azelőtt zárt ajtókon kívül sosem próbálkoztam meg vele (ének órán is csak tátogtam, bármilyen szánalmasan hangzik), ezzel még talán nem is lett volna baj, ha nem csokizom össze a nadrágomat, ha énekelnem kellett valaki előtt. Teljesen mindegy, hogy az a kutyám, vagy a cserepes virág volt, vagy esetleg a barátnőim. Egyszerűen valahányszor kiálltam eléjük, hogy na most akkor, mindig elakadt a szavam, még ha akartam sem tudtam volna megszólalni, akkora volt a gombóc a torkomban. Pedig az énekesek olyan menők, főleg azok akiknek még hangjuk is van és mellé még helyesek is vagy szépek. Végül is a kérdés nyitott maradt. Lány zenekar a két barátnőm basszeros, én is és ugye az ének téma. Egy valami hiányzott még, a dobos. Azt azért elmondanám, hogy dalszövegeink voltak, már csak számot kellett volna rájuk írni. Néhányhoz volt is ötletem, de ahhoz ugyebár énekelni kellett volna, ami nekem nem ment. Szorgalmasan kerestük a dobosunkat, persze csak úgy nézelődés szerűen. Ha elment mellettünk az utcán egy srác (mert dobosnak srácot szerettünk volna), akkor rögtön felkaptuk a fejünket, hogy jó lenne-e. Nos, a keresés kudarcba fulladt, ahogy az egész bandás dolog. "Meghalt, mielőtt élhetett volna". Nem rég, mikor újra felvetődött bennünk a dolog én jeleztem, hogy kilépnék az addigi posztomból és szívesen megjátszanám a dobos dolgot. A válasz az volt, hogy de nem is tudok dobolni, az én válaszom pedig az volt, hogy miért, hiszen gitározni sem tudok, mire jött az egyetértő nevető bólogatás, hogy oké. Az igazság az, hogy mindig is érdekelt a dobolás, gyerekkoromban is sokszor hallgattam a háttérben megbúvó profik játékát. Plusz biztos mindenki hallott már a Waldorf sulikról. Kicsit más az oktatás, mint a szokásos sulikban. Sajnos én nem jártam Waldorfba, de a tesóm igen és általa kicsit megismerkedhettem az ottani légkörrel, ami azt kell mondjam azonnal magával ragadott. Szóval egyszer egy rendezvény alkalmával egy srác dobolni kezdett egy egészen parányi kis dobon. Figyeltem a kezét és közben én is doboltam az előttem ülő széken. Egy pillanatra olyan volt, mintha transzba kerültem volna, csak püföltem a szék támláját és pokolian jól esett. És nem utolsó sorban egész jól ment. Néha a buszon ülve és max hangon üvöltetve a rockot, vagy hc-t (hard core, aki még nem hallott volna róla, mert bizony sokaknál tapasztaltam, hogy fogalmuk sincs, hogy ilyen is van. pedig van.) a térdemen doboltam. Tehát igen. Érdekel a dolog, és szívesen dobolnék, ha lenne szerkóm és azért lenne valaki, aki már valamivel tapasztaltabb mint én és elmagyarázná az alapokat. Ja igen, és nem mellesleg már azt is kitaláltuk ki lenne az énekesünk, szóval elméletben már megvagyunk. De visszatérve a videókra. Már rájöttem miért nem akarnék énekes lenni. Mert most is az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy hogyan tudja fejben tartani az énekes azt a millió szöveget (mert hát ugyebár 1- másfél órás koncerteknél azért letolnak párat, jó hát tudom én ő írta meg minden, bár manapság már nem teljesen igaz ez), plusz én valahogy a lámpaláz és a nem valami jó memóriám miatt majdhogynem valószínű, hogy bemondanám az unalmast. Szóval jó nekem ott a háttérben, (végül is világ életemben megmaradtam ott) püfölni a cuccost és néha vokálozni. De a rózsaszín dob az kizárt. Soha! Nincs az a pénz, amiért bevállalnám! ( Ha esetleg, jelzem esetleg sikerülne összehozni ezt a bandás dolgot és mégis megtenném, akkor az aki ezt olvassa és utána lát egy koncerten pink szerkentyűn dobolni, szépen kérem, nem is. Esedezem rúgjon seggbe. Nagyon megköszönöm neki! Garantált ingyen pia)

Nem. Mégsem búcsúztam el azzal a történettel. Nem volt kedvem. Írni akartam. Kiírni minden szarságot, amit olvasok, látok, hallok, tapasztalok. De most komolyan, nem jó unalom űző depis emberek blogjait olvasgatni (bár az tény és való, hogy elég érdekes dolgokat írnak, belátom, hogy igaz, amit mond és ettől nekem is szorítani kezd a mellkasom). Na persze néha rám is rám jön, de hát Istenem, kire nem. Ez van, ebben a szépen összerakott világban már-már ez a normális - "Legyél depis fiam, az úgyis ingyen van". Ja, ingyen, mindig csak a pénz és a pénz, most belemehetnék abba, hogy minek találták fel, meg minden. Okosíthatnám magamat, meg azokat a szerencsétlen egyéneket akik ide tévednek, csakhogy nincs értelme (+ zéró tolerancia). Egyrészt, mert én sem konyítok ehhez a dolgokhoz, teljesen biztos, hogy amennyi hátránya van, annyi előnye is.

Míg olvastam (nevezzük azt a valakit k-nak, a vicc, h én sem tudom, hogy hívják) k blogját, közben belém hasított a gondolat, hogy azok a gondolatok, az a sok minden nekem is mindig eszembe jut. Vannak amik hozzáláncolnak a múltamhoz, annyira, hogy mozdulni sem bírok, vannak, amik akkora lökést adnak, hogy fogamat töröm. Sok mindenen változtatnék, annyi minden van, amit most már tudok, hogy hogy kell csinálni, és hogy kellett volna. Mindig arra gondolok, hogy bár visszamehetnék és újra kezdhetném a dolgokat ezzel a tudással. Akként, aki most vagyok. Persze tudom, hogy azok a dolgok tettek azzá, aki most vagyok. De mégis, a legrosszabb, hogy tudom, hogy jobb is lehetne, ha akkor nem baltáztam volna el néhány dolgot. A szomorú, hogy most kezdek magamhoz térni. Bár néha elfáradok, néha úgy érzem, hogy legyűr a múlt és nem tudom tovább folytatni, de aztán fogalmam sincs honnan erőt merítek (hogyne tudnám, a barátok- best friends). Elhatároztam, hogy megváltoztatom, amit csak lehet. Meg is történt, néha még sem tudom helyesen tettem-e, hogy ezzel csak rosszabb lett-e minden. Tanácstalanság, kész káosz. Nirvana (az egy jó banda). De tudom, hogy nem vagyok egyedül. Erről most eszembe jutott egy nagyon kedves emlék. Annyira meglepődtem akkor, és nagyon valószínű, hogy az első dolog, ami elindított, vagy legalábbis a lökést megadta az volt. Akkoriban nem voltam jó passzban, minden összesűrűsödött és én sosem voltam az a nyomás alatt növő típus. Szóval ez még középsuliban volt éppen irodalmon ültünk. Már csak kb negyed óra lehetett hátra, de én valamiért alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek üvöltve sírni, mint valami ovis. Nem emlékszem már miért pont akkor és ott, de elég vacak volt. Csodálkoztam is, hogy akkor nem zaklatott a tanár semmivel, persze később megtudtam, hogy észre vette, hogy nem vagyok éppen toppon. Az óra végén odahívott magához és megkérdezte minden rendben van-e. Én meg persze bólogattam. Nem igazán akartam elmondani mi a nagy helyzet, főleg, hogy ő volt az a tanár, aki igen kemény volt (negyedikre egészen meglágyult). Bár ettől függetlenül felnéztünk rá. Nekem még sem akaródzott, figyelembe véve azt is, hogy ott állt mellette az egyik osztálytársam, aki alig várta, hogy zokogva a tanár vállára boruljak és kikotyogjak valami zaftos kis történést. Annyira hatással volt rám, hogy szinte még most is úgy emlékszem a párbeszédre, mintha tegnap történt volna:

- Észre vettem, hogy eléggé leromlottak a jegyeid mindenből és ma sem festesz valami jól. Fiú van a dologban? Egy fiú nem éri meg, hogy ne figyelj oda.

- Nem, dehogyis. Szó sincs róla- motyogtam és alig bírtam visszafogni magam, hogy nevetésben törjek ki ( na nem, nem melegedtem be, ezt azért tisztáznám, de akkor valahogy annyi miden másra kellett fókuszálnom, hogy ez a téma valahogy elveszett a tömegben).

- Akkor otthon van baj? Vagy nem szeretnéd elmondani.

Én bólintással jeleztem, hogy inkább most jobb, ha befogom, mert nem igazán szeretném felszabadítani azt az átkozott lavinát.

- Egyet ne felejts el azért soha: Hogy nem vagy egyedül.

Ez a mondat szinte beleégett az emlékezetembe. Akkor és ott annyira jól esett pont tőle hallani, tőle, akitől nem számítottam volna rá, hogy az hihetetlen. Azóta valahányszor ramatyul vagyok mindig eszembe jut és kicsit könnyebbnek érzem magam. Természetesen nem ez volt az ami elindított a 360°-os fordulaton, de hozzá segített. Azt hiszem mindenkinek jól jönnének ezek a szavak, mikor a kelleténél jobban hasogat a mellkas. Persze mondhatják, hogy ezt nem kell kimondani, hiszen tudjuk, de azért néha mégis csak piszok jól esik hallani.

eltűnt izzadt fél pár zokni- azt hiszem, ma ahhoz hasonlítanám az állapotokat

Ezt a bejegyzést ajánlanám a "kedves publikumnak", te tudod kiről beszélek, hát hogyne tudnád. Felvetett kedves publikum, egy érdekes dolgot, és már csak azért is úgy gondoltam muszáj eleget tennem ennek. Mariska mit evett? Hát a helyzet az, hogy ezt saját tapasztalatból leírni nem tudom, de élnek egy páran a környezetemben. Behatóbban nem vizsgáltam meg a táplálkozási szokásokat, igazából még az enyémre sem figyelek. Nincsenek különösebb szokásaim ezen a téren. Leginkább csak akkor eszem, ha éhes vagyok (ami napjában kétszer fordul elő) és azt amit éppen szeretnék (szerencsére a fél disznó sosem szerepel a mit ennék ma listán), vagy amire ráhangolódom. De megpróbálom. Mariska étrendje:

Reggeli: Mivel úgy tartják, hogy a reggeli elég fontos mondjuk, hogy benyomott egy tojás rántottát, aztán egy olyan angolos penkéket juharsziruppal a stílusosság kedvéért, aztán mivel még éhes volt előszedte a szekrényből a csokis puffancsokat, belepotyogtatta a kis fehér müzlis tálkába, nyakon öntötte tejjel és mire kettőt pislogott sehol sem volt (szerencsére a tálat meghagyta).

Ebéd: A reggeli mennyiség után úgy látta jónak, ha marad a light-os dolgoknál, így előmelegített sütőbe betuszkolta a mirelit csirkecombokat megsorozva a tepsi oldalát szeletelt krumplival. Mivel azért ezt kevéskének érezte, kiegészítőnek vágott/aprított/szeletelt salátának való alapanyagokat és várt.

Vacsora: Vacsora gyanánt melegszendvicseket gyártott, jól megpakolva sajttal, sonka szeletekkel, no meg gyömöszölt rájuk ananász darabkákat is, csak a trópusi hangulat végett. Elővette a 100 ft-os multivitaminos itókát és csöndesen elfogyasztotta ami tányérján volt, majd nagyot kortyolt az üvegből.

Minden idilli volt, konstatálta magában, hogy igen, ma is isteni dolgokat evett. De aztán valami szöget ütött a fejébe, amitől úgy érezte visszajön minden, amit mai nap folyamán elfogyasztott. És mivel azért kár lett volna, a szájára tapasztotta a kezét, és szépen lassacskán megnyugtatta magát. Azonban a gondolat nem hagyta nyugodni:

- Mit főzzek holnap?

Nos, remélem aztán eztán is olvasni fogja a "tisztelt publikum" ezt az őrült blogot. Én ezzel a kis történettel mondanék búcsút az oldalnak mára.

nappal a befelé fordított felső, napsütés - éjjel a kifelé fordított része, gyönyörűen világító hold

Maximum még annyit, hogy ez a tegnapi metrózás eredménye:

- Gondoltam örülnél egy ajándéknak!

- Játék mackó, aranyos. De miért pont erre gondoltál?

- Hát nem is tudom, hasonlít rád. Te is folyton morogsz.

- Ez kedves. Igazán kedves.

- Szerintem is.

- De tudod, mit? Talán mégis csak jobb lenne, ha nálad maradna.

- Mégis miért?

- Mert sokkal inkább hasonlít rád.

- Ezt hogy érted?

- A te hátad is szőrös. Na, ég veled!

….

- Tudtam, hogy tetszeni fog neki…

U.i.: nem tesz jót nekem a metrón utazás

A mai napom egy igen érdekes nap volt. A szokásos reggeli, vagy inkább már déli zuhany, aztán egy saját magam alkotta isteni rántotta (félretéve az egomat, tényleg elég jó lett), aztán irány a busz, amit villamos, majd az utánozhatatlan metró követett. A fura az volt, hogy pillanatok alatt felértem, mintha lehunytam volna a szemem és egy perccel azután, hogy kinyitottam már meg is érkeztem volna. Ez természetesen ráfogható a csapongó gondolatokra (mint mindig). Még az is csak most esett le, hogy Hűvösvölgyben én benyomtam egy jó kis kávét (de komoly). Vagy nagyon durván fáradt voltam, vagy tényleg eléggé elgondolkodtam. Viszont, mikor átértem a rokonokhoz, mert ez ugyebár egy rokoni látogatás volt, plusz egy ott felejtett tárgy el hozatalára szervezett expedíció, szintén kaptam egy újabb adag isteni kávét. Na az, tényleg ütött. Még most is érzem, szinte süvítenek az ujjaim gépelés közben. Szóval ott létem alatt kellemes beszélgetésben volt részem, miközben kortyolgattam az életelixírt ( felcseperedésem évei alatt tényleg azzá vált, igazi kávé őrült vagyok. Bár nem mondhatnám, hogy minőség őrült is, mert mindegy milyen szar, lényeg, hogy felkeltsen és legalább kávé legyen-jó persze azért megvan a határ), és bármilyen megdöbbentő Betti a csúnya lányt néztünk. Elég röhejesen hangzik, szóval azt hiszem, jobb, hogy leírom. Amint elindultam hazafelé kisütött a nap, így módom volt rá, hogy végre napok után feltegyem a napszemüvegem, amit annyira imádok, hogy akár szakadó esőben is hordanám, ha nem tartanék attól, hogy őrültnek néznek. Ezt a szemüveget egyrészt a külseje miatt szeretem(az a tipikus tv keretes mostani nagy divatnak örvendő külsejű szemüveg), aztán ott van az is, hogy a tesómtól kaptam a névnapomra, meg arról sem tudok megfeledkezni, hogy mikor rajtam van, olyan, mintha láthatatlan lennék, így sokkal magabiztosabban járkálok ( nem tudom megvan-e az Apafej című film, na szóval a kis srác abban ugyanígy van ezzel a témával, mint én. Mikor először láttam a filmet, akkor jutott eszembe, hogy kipróbálom, hátha akkor nem fogok percenként elbotlani a saját lábamban, ha rám esik egy helyes srác tekintete, meg úgy amúgy is). A lényeg, hogy bevált, nagyon is. Bár ha azt nézzük, nem igazán érdekelt most az efféle dolog. Túl sok gondolat tolongott a fejemben, ahhoz, hogy a környezetemre is figyelni tudjak. Egészen addig, míg fel nem ültem a villamosra és a hajdani Moszkva téren, ami most már Széll Kálmán tér, beült elém egy jól szituált harmincas pasas. Eleinte észre sem vettem, de persze ez csak addig tartott, mígnem felfigyeltem arra, hogy elég kényelmetlen és labilis pózban szundított el. Nos, és mint tudjuk ez a villamosokon, főleg a pesti forgatagban öngyilkosságnak számít. Az egyik pillanatban még édesdeden hintázott egyik oldaláról a másikra, a másik pillanatban meg a legnagyobb oldalkanyar bevétele közben kidőlt oldalra. Miközben ügyelve arra, hogy lehetőleg senki ne legyen szemtanúja, mit rejlik a pólóm alatt, összeszedtem a cuccait, míg ö összekaparta saját magát, majd egy "jól van?" közben átnyújtottam neki az egész pakkot. Az érdekes az egészben az volt, hogy körbe futtattam a tekintetem a villamoson, de senki sem törte a nyakát, hogy segítsen neki. Pedig nem volt semmi különös benne, jó talán kicsit érezhető volt rajta az a pár pohár fröccs, amit bedobhatott munka után(ezt is csak akkor vehette észre az ember, ha fél méteren belül volt és jobban megnézte magának), lazulás kép, de ezen kívül teljesen átlagos volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy bár egy ideig visszatudta tartani az ólom nehézségű szemhéjakat (szinte látszott, mekkora küzdelmet vív magával), de aztán mikor ismét odapillantottam láttam, amint a feje, valamiféle átkozottul nyakatekert(szó szerint) pózban a mellkasára tapadt. De nem, a legrosszabb nem ez volt. A legszörnyűbb az egészben, hogy bal lábát átvetette a jobb lábán, pont úgy, hogy az a szépen ívelt térd pontosan a gyomrom felé mutatott, és valahányszor lefékezett a villamos a pasas felém csúszott. Így nem elég, hogy konkrétan az ölembe dőlt, ami már magában is elég kellemetlen volt, főleg, hogy olyankor az egész villamos odafigyelt, hanem ,hogy a térde mindannyiszor csak centikre állt meg a gyomromtól. Én pedig mindannyiszor mikor ezt a jelenetet megláttam magam elé emeltem a kezem, védekezőül, amit végül kénytelen voltam egyszerű viszket a hasam malőrnek beállítani (persze a hatodik után már elég feltűnő volt). A pasas ettől függetlenül jó fej volt, mert amikor megriadt udvariasan integetve, közben azon gondolkozva, hol is van bocsánatot kért. Bár azt hiszem az út vége volt a legmókásabb, úgy gondoltam szépen kifordulok oldalra és megkímélem a pasit egy újabb jelenettől, de nem lett jobb. Amint befékezett a villamos, a pasas olyan erővel fejelte be a korlátot, hogy azt hittem leszakadt a korlát a helyéről. Ennyit jelentett, hogy ott volt a lábam, ami mindig megállította, mielőtt ez a dolog megtörténhetett volna. De a kezdeti vigyor után ismét kiszaladt a számon a "minden oké?", mire ő sűrű bocsánat kéréssel felállt és bólogatott. Aztán egyszer még visszafordult és elmosolyodott, majd ismét bocsánatot kért, így tehát tudatosult bennem hogy tényleg minden oké, és remélhetőleg az a mosoly nem egy agyrázkódás kezdeti tünete. De a fenébe is, kemény fejed volt öreg!

A rosszkedvem előfutára a tegnapi nap volt. Indult a karambollal, majd folytatódott azzal, hogy egy számomra igen fontos ember küzdését láttam saját magával. Iszonyú szar érzés, mikor látod csillogni a szemében a könnyeket, de rohadtul nem tudsz okosat mondani, vagy tenni. Aztán ott vonaglasz, mint hal a Tesco-s tasiban és egy hang sem jön ki a torkodon. De végül is sikerült mosolyt csalnom az arcára, egy békönös keksz millió darabkájának sugárba ívelése pedig egyenesen siker produkció volt(legalábbis jót tenne az egomnak, ha így lenne- jó persze nem. annak a részének viszont igen, amelyik a mosolyra fakasztáson munkálkodott). Aztán volt ott az a mondat, az a bizonyos sikerült helyretennem őt mondat, aminek a hallása elképesztően jól esett. Persze hülyeség tudom én, de végül is apró öröm is öröm. Főleg, hogy a mosolyból nevetés lett, a nevetésből kacagás. Amolyan mélyről jövő istenes kacagás, ami után olyan jó felszabadultság lesz úrrá az emberen. Kevés olyan dolog van, ami ezt kitudja belőlem mostanság váltani, de egy ilyen mosoly/nevetés mindig csodákat tud tenni. Naná, hogy hazaérkezésemkor is történtek olyan dolgok, amik nem éppen az örömöt hozták elő belőlem, így mikor másnap reggel felébredtem és útnak indultam még mindig lehangolt pajtásommal osztozkodtam az agyamon.

Ezek a pillanatok azért is jók, mert, ha például elég pocsékra sikeredik a napom, csak felidézem a mondatokat, az arcainkat és máris jobb kedvem lesz. Ahogyan akkor is. Ha akartam se tudtam volna letörölni a képemről azt a hatalmas vigyort, amit az emlékek váltottak ki belőlem. És az igazság az, hogy egyáltalán nem akartam letörölni sőt, bátran mosolyogtam. És még csak az előttem ülő Terike néni furcsálló "ez a lány őrült, bezzeg a mi időnkben" pillantása sem érdekelt...

Minden esetre leszállásnál én lehettem talán a harmadik, aki összecsukott esernyővel magabiztosan lépdelt lefelé a lépcsőkön. Régebben persze én is osztoztam a "jaj a hajam" felkiáltásban, de ma már valahogy nem érdekel (bármi volt is a változás oka, elképesztő dolog az esernyőt szorongató rohanó emberek között nyugodtan sétálni- bár azért a Hollywood-i siker produkciós "pörögjünk az esőben, arccal az égnek, mert az olyan jól néz ki" jelenetet inkább nem próbáltam ki. Megeshet, hogy furán pislogtak volna rám, bár mondjuk kit izgat. Na majd legközelebb). Erre persze megint rá lehetne vágni, hogy mekkora agyament barom vagyok, hiszen a felnőttek mindig arra tanítottak, hogy ne nagyon tekeregjünk az esőben, mert tüdőgyuszi lesz a vége. Viszont az igazság az, hogy néha olyan jól esik azt csinálni, amit szeretnék. Amúgy meg nem áztam el nagyon (nem is értettem a jajjgató, iszonyatosan rohanó embereket, akik szinte a villamos alá löktek a nagy sietségben). Mire a megbeszélt találkozó helyre értem volna már nem csak esett, hanem szakadt és azért be kell vallanom azért ennyire már én sem voltam kemény, hogy ott ne nyissak egy ernyőt. De hát ugye mit ad Isten, ahogy én kinyitottam az ernyőmet rá öt percre elállt az eső és kisütött a nap, ami még hagyján, de azt hittem, ott olvad le rólam a pulcsim.

Mivel odafelé nem volt valami nagy életkedvem, így azt hittem nem fogok tudni majd beszélgetni, reagálni emberi módon. De a fura az volt, hogy nagyon is ment. Sőt, kifejezetten emberinek éreztem magam (elég jó arc voltam, meg persze szerény is, mint mindig), és végre nem kellett erőltetnem a mosolygást, ami az elmúlt pár napot kivéve nem nagyon fordult elő mostanság. Ami azt illeti ő hatott rám.

Azt hiszem visszatért. Igen, itt van újra! Tapsoljuk meg, hát nem hiába. Csak visszatalált.

Ma mikor felültem a buszra azzal az indíttatással, hogy találkozom az anyuval ( igen, hozzám jó volt a sors és két anyával áldott meg :) ) még javában esett az eső. Neki dőltem az ablaknak és figyeltem. Eleinte nehezemre esett koncentrálni a párás ablakon végig bucskázó esőcseppekre, ugyanis eléggé lekötötte a figyelmem, hogy kedves sofőrünk 120-al bevett hajtűkanyarjaival egybekötött satu fékes malőrjének ne legyen nyoma a koponyámon. Persze azért elkerülhetetlen volt, hogy egyszer-kétszer ne fejeljem be oldal irányzékban úgy izomból az ablakot (mindig rájövök, hogy rossz ötlet, ennek ellenére folyton nekidőlök). Ilyenkor tudnék mit mondani a sofőrnek, de ehelyett valahogy állandóan megmarad a halk mormogás (nem részletezném milyen kedves szavak hagyják el az ajkaimat) és a behorpadt rész dörzsölése. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy azután sikerült teljes odaadással figyelni a kinti eseményeket miután áthuppantam a villamosra. Persze néha itt is bátrabban adott neki a vezető, de ezúttal már sokkal rutinosabb voltam. Na de visszakanyarodva az esőhöz. Furán nyugtató volt látni, bár persze mindig az, de ma különösen (i don't know, why). Mindig azon gondolkozom, hogy milyen érdekes, hogy csak egy üveglap választ el az esőtől. Ott gurulnak le a bőröm mellett és ha elképzelem szinte érzem, ahogy végig folynak az arcomon. Sajnos ezen töprengések közepette még nem sikerült megfejtenem az eső imádatom miértjét. Ha nagyon megakarnám magyarázni, mondhatnám, hogy biztos azért, mert vízjegyű vagyok, meg bla bla bla... de inkább ezt mondom: "há' evvan oszt kész". Minek annyit gondolkozni felesleges dolgokon- na igen ezt már én is megtanulhatnám.

És újra itthon, bevackolódva az alkotói székbe. Na csessze meg! Ahogy ezt leírtam kiment a fejemből, mit akartam írni. Szuper!

Azt hiszem amíg vissza nem talál hozzám jó barátom, az ihlet (ez jelenleg bármilyen hihetetétlen komoly fizikai fájdalommal jár) addig maradok az örök kedvencnél (még mindig azt kérdezem magamtól, mikor ezt nézem, hogy hol a büdös sz*rban voltam én ilyenkor) :

Ismét itt volnék. Egyenesen a szobámból, frissen szétázott hajjal (mert hát, aki kiengedi a padlócirkálóját egy gyors futásra, miközben elkezd szemerkélni az eső, az vessen magára). Lassan tényleg kezdem úgy érezni, hogy ennyi erővel akár Londonban is élhetnék. Mellesleg szívesen élnék ott. Leszámítva, hogy egy kicsit még gyúrni kéne az angolomra. De tegnap megállapítottam, hogy azért nem vagyok reménytelen eset. Éppen az aluljáróban vártam a barátnőmet és a párját, mikor megláttam egy csapat férfit, akik felém indultak. Nos, ciki beismerni, de először hajléktalanoknak néztem őket, így egy laza mozdulattal elnéztem a válluk fölött és közben azt sikoltoztam magamban, hogy csak most bukkanjanak elő a barátnőmék a semmiből, hogy ne kelljen részt vennem abban a szokásos kellemetlen "nem, nincs nálam pénz" beszélgetésben (na persze, néha mikor látom, hogy tényleg nem Tesco-s kannásra költi, akkor előbukkannak azok a százasok (persze most jöhet a monitor előtti hüledezés, hogy én azt meg honnan a jó fenéből tudom. Megnyugtatás kép: nem, nem vagyok médium. Általában csak abból szűröm ki, hogy aki felém indulva nem használja segítségül a falat, vagy nem lengi be az a "finom" alvadt bor és munkásgránát illat keveréke, vagy a kedvencem, ha nem úgy kér pénzt, hogy közben vigyorogva mutogatja a tegnapi szerzeményét és legjobb barátját, a Kannást. Erről jutott eszembe az, mikor egyszer hazafelé odajött hozzám egy fiatal srác kissé már bormámorban úszva és azt mondta: Heló! Kannás borra gyűjtök, mert szőlő érzékeny vagyok. Na ez volt az a pont, mikor röhögve előkapartam a zsebemből egy százast. MErt ha más nem ez a szöveg, már megért ennyit. ) De visszakanyarodva, ahogy odaértek egy véletlen pillantást vetettem rájuk és meglátva a srác kezében a térképet, kissé megnyugodtam. Persze csak addig míg el nem kezdett angolul hadarni (tényleg hadart). Még jó, hogy nála volt a térkép és még jó, hogy csak pár kilométerre volt tőlünk, amit kerestek. Eddig szinte mindig felmerült ilyenkor a probléma, hogy jó barátom én értem mit mondasz, csak rohadtul nem tudok rá válaszolni. Viszont most legalább ment, igaz elég nyögvenyelősen, de ment és értették. Hurrá!

Annyira imádom magam és hogy ilyen szerencsétlen állat vagyok. Az imént kb fél oldalt írtam, aztán kimentem a konyhába és mire visszajöttem befagyott a gép. Mire sikerült észhez térítenem, elveszett a bejegyzés. Szóval áldom azt az idióta fejemet. Na de mindegy is, azt hiszem húsz perc sétálás a szakadó esőben kellő képen lenyugtatott. Leszámítva, hogy alig bírtam kinyitni a szemem, annyira esett. És fura dolgot vettem észre. Tök mindegy volt, hogy merre fordultam, mert az eső valamiféle fondorlatos boszorkányság közepette állandóan az arcomba köpött (a rohadék). De szóval a reggeli bejegyzésem így nézett ki, mert bármilyen megdöbbentő nagyjából emlékszem rá:

" Hát elkezdődött egy újabb nap. Az igazat megvallva ez nagy szerencse, mivel tegnap már úgy kellett elvonszolnom magam a géptől, különben egy újabb bejegyzés köszönt volna vissza a blogról. Olvastam pár oldalon, hogy sokan küszködnek az írás mennyiséggel. A vicces, hogy nekem folyton van valami ötletem, hogy miről és mennyit írjak. Egészen tegnapig azt hittem, hogy az én életem annyira unalmas és eseménytelen, hogy majd úgy kell összekapargatnom a témát. De ahogy elkezdtem írni, ráébredtem, hogy talán mégsem olyan boring, mint hittem. Ugyanis a ma reggeli incidens bebizonyította, hogy igenis mindig történik valami, amiről lehet kicsit témázgatni, pár sort írni. Persze ez nem éppen egy vidám sztory, viccesnek is csak ironikusan nevezhető. De tény, hogy ilyen nem történik mindennap, legalábbis remélem, különben beáll az anyagi csőd.

Ma mikor felébredtem, úgy gondoltam egy forró fürdővel indítom a napot, ha már ilyen ratyi napunk van ( na nem mintha nem szeretném az esőt, bár tény, hogy jobban komálom, ha nem én ázok ronggyá- mókás, hogy ez pár perccel ezelőtt megtörtént). Meglepő módon, míg a víz alatt álltam egyáltalán nem gondoltam semmire (azért meglepő, mert többek között, mindig megtámadnak a gondolatok, ha belépek oda). Leginkább megpróbáltam ébren maradni, különben anyám unalmas perceiben agyvelő darabokat szedegethetett volna. Éber alvásomból egy tompa dörömbölés vert fel, aztán még egy és még egy. Mivel tudtam, hogy a szüleim dolgoznak, a tesóm pedig még az igazak álmát alussza( a mázlista), így csak a kutyám maradhatott, aki padlócirkáló üzemmódból átválva kinyitotta az ajtót (megjegyzem teljes képtelenség). De persze az én híres fantáziám rögtön képeket küldött az agyamnak. A haszonleső betörőtől kezdve az UFO megszállásig szinte mindenre gondoltam. Halkan elzártam a vizet és azon töprengtem, vajon a konyhakés nevezhető-e fegyvernek egy nyálkás kis zöld lény ellen. Persze tudom én ott volt az E.T.-s szitu, de valószínűleg én nem díjaznám, ha a szekrényemben verné fel a sátort. Éppen kinyitottam volna a zuhanytálca ajtaját, mikor hatalmas robajjal kinyílt az ajtó és anyám szinte berobbant rajta. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra lepergett előttem az életem. Míg én próbáltam újraindítani a szívem, ő fel-alá rohangálva telefonált. Először nem értettem mi van, azt hittem, hogy rá is biztosan így hatott ez a helyzet, de aztán figyelni kezdtem.

- Karamboloztam, csessze meg!- kiabálta a telefonba.

Szóval azt hiszem, mindkettőnknek volt egy "jó" reggele.... "

Mindig azt hallom, hogy milyen romantikus mikor a lány és a fiú szakadó esőben egymást fürkészi. Hát ma nekem is részem lehetett benne, persze azért kisebb-nagyobb változásokkal. Inkább nagyobb változásokkal, ha azt nézzük csak az eső volt közös, no meg a fiú ás a lány. Szóval a szokásos heti egy alkalmas délutáni takarításos melóban(egy irodaházban) segédkeztem kedves anyukámnak, meg a barátnőjének. Mindenkinek meg volt a feladata. A végére nekem maradt, hogy levigyem a szemetet (nem egy hálás feladat) és az összegyűlt karton dobozokat a szelektívhez. Megindultam lefelé és míg ki nem nyitottam a kaput viszonylag egész jól egyensúlyoztam velük. Aztán ahogy átléptem a küszöböt és megláttam a mellettem lévő kapun kiérő srácot meginogtak a dobozok és csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy ne vágjam tarkón velük a srácot. Egy "basszus" csöndes megjegyzése után megszégyenültem átkullogtam az út túloldalára és elkezdtem (volna) bedobálni a hatalmas monstrumokat a szelektívbe, csakhogy nem mértem fel kellő képen a helyzetet, így fél órát szenvedtem, mire rájöttem, hogy egyszerűbb széttépni és úgy útjára engedni. Nos, igen, mint említettem az eső is esett, de ez csak amolyan csepergés volt. A másik, hogy csak addig a röpke pillanatig fürkésztük egymást, míg észrevételeztük, hogy már biztonságos távolba ért a feje a dobozoktól. De azért meg kell hagyni elég komoly kék szeme volt és csessze meg, hogy mellé társult a fekete haja és a porcelán fehér bőre. De hát szóval ja. Romantikusnak nem nevezném, mágikusnak sem nagyon, főleg miután ledaráltam a kezem a dobozokkal tépkedés közben, hogy a mellettem elhajtó fütyülő, "heló cica"-zó elbűvölő autósokról már ne is beszéljek. Bár visszafelé menet, ahogy megfordultam és végig néztem az utcán, ami mellett egy patak csörgedezett és, ahová befurakodott a lemenő napsugár, mely a szemerkélő esőcseppekkel játszadozott, megvolt a varázs. Így akkor végül is nevezhetjük mágikus pillanatnak. Egy mágikus akárminek...

- Hé, te lány. Ott a fa tetején!

- Igen?

- Mit csinálsz ott fönn?

- Minek látszik?

- Minek látszódjon?

- Mit tudom én! Ez olyan, mintha megkérdezném, mit keresel itt.

- Hát kérdezd.

- Mit keresel te itt?

- Mit keressek itt?

- Na látod… ugyanolyan, csak értelmetlenebb.

- Már miért lenne értelmetlenebb, mint a fán ücsörögni?!

- Mert míg te hülyeségeket kérdezel, én addig almát szedek.

- Ledobsz nekem egyet?

- Ledobhatok.

….

- Hm. Ez egy igen gyümölcsöző barátság kezdete…

Mint a címéből is kiolvasható, az volt. Mikor megcsináltam a blogot, nem igazán tudtam, hogy úgy mégis miről írjak, de hát úgy látszik elég csak az életből meríteni. Főleg, hogy velem általában mindig történik valami (jobb esetben, mikor éppen nem bezombult állapotban meredek a monitorra). Szóval az imént gondoltam elcsoszogok a konyhába, mielőtt még elérne a kiszáradás, de mikor kinyitottam az ajtót lefagytam. Ott álltam farkasszemet nézve a mosógéppel, amiből előtört a Gangesz, sűrű hab okádások közepette. Először elborzadtam, aztán kitört belőlem a nevetés és végül, mert ugyebár a káoszt rendbe kell rakni, kaszkadőrös mutatvánnyal átugrottam a vizes rész fölött, majd a jól szituált felmosó ronggyal ( Móunikával) hipp-hopp összetakarítottunk. Ment az mint a karikacsapás, csak szerény személyem nem figyelt arra, hogy a mosógépnek lehet, hogy nincs éppen jó napja és esetleg ez a bosszú. Így mikor elégedett mosollyal az arcomon, felálltam, újabb adag habot köpött ki a mosógép, vigyorgó száján. De ő sem számított ám rá, hogy nem akárkivel van dolga. Ismét átugrottam az eláztatott rész fölött, kicsavartam Móunikát és újult erővel szántottunk végig a barázdákat alkotó habrengetegen. Megnyugtató a sztoryban, hogy Happy End lett a vége. Mi győztünk. Hű társam Móunika és én. Hurrá.

Erről most eszembe jutott az, hogy mindig is kiakartam próbálni egy ilyen habparty szerűséget. Mindig azt gondoltam, hogy jó buli lehet, belépni egy szobába, kb. kismillió megvadult arc közé, akik tombolnak a zenére. KÖzben szolidan megküldenek egy nagy adag habréteget, ami pont arcon talál. Elképzeltem, hogy először ideges lennék és csak úgy ízlésesen elküldeném a fenébe, de aztán körbe néznék és rájönnék, hogy itt mindenki ezt csinálja mindenkivel, mert ez "buli". Akkor hát én is beljebb evickélnék a mellig érő habrengetegben és ide oda legyezgetnék, közben meg elképesztő vigyorral konstatálnám, hogy igen, ez a buli rendben van. Naná, hogy rendben lenne, mivel nem a mi bútorainkat nyelné el a habvarázs. Aztán persze úgy fél óra ugrálás és tonnányi hab lenyelése után elgondolkoznék, hogy mit keresek itt. Persze, jó móka meg minden, de egy idő után már nem vicces, mikor Ödönke tizedjére folyt bele majdnem a katyvaszba. Így valószínűleg morcosan, csurom vizesen és dideregve indulnék neki a sötét utcának, hogy aztán itthon anyám elfúló hangon kérdezze meg:

- Mit szívtál?

Én persze meg halál lazán rávágnám:

- Habot anyukám! Rózsaszín, mosogatószeres habot....

A minap jutott eszembe(ezt a szót folyton elrontom), mikor éppen a metrót vártam. Illetve nem is eszembe jutott, hanem inkább lejátszódott, mint egy dia, vagy egy film. Egy igazán rövid film. Mégis olyan élethű volt, hogy egy idő után már nem is figyeltem a környezetem hangjait, mint pl. Marika néni panaszkodásait a kis Tibikéről, aki már megint nem fogadott szót a hétvégén, vagy az előttem ülő anyukát, aki hatalmas pocakját simogatta és közben mosolyogva dúdolt valamit (altatódal lehetett, de messze ült és mint írtam nem figyeltem), a srácot, aki percenként felém fordult, majd lesütötte a szemét, mint valami szégyenlős kislány. Egy idő után már tényleg kizártam mindent és csak erre a kis párbeszédre koncentráltam:

- Figyelmesebben olvass!

- Fogd be!

- Ha ilyen morcos vagy, talán holnap inkább otthon maradok.

- Maradj. Amúgy sem kell a segítség, megy ez egyedül is.

- Jó!

- Jó!

- Jó!

….

- Holnap fél négykor itt?

- Négykor. Még segítenem kell anyámnak.

Szóval tényleg nem hosszú, de nekem folyamatosan újra és újra lejátszódott. És a fura az volt, hogy minden alkalommal más-más dolgot vettem észre. Először a szereplők arcvonásait, aztán ahogyan a srác tartotta a tankönyvet, úgy, hogy a lány láthassa a matek példák egyvelegét, következő alkalommal a lány ruhája ragadta meg a figyelmem. Tehát mindig más és más. De mondjuk nekem ez nem nagy újdonság, hiszen mostanában szinte mindent így próbálok szemlélni és az igazság az, hogy szerintem mindenki így jár-kel a világban. Hiszen a helyszínek, ha csak parányit is, de napról napra változnak. Sosincs az út egy bizonyos részén két napig egy levél darabka. Persze most erre lehet mondani, hogy de érdekes módon a megállókban a kuka mindennap ugyanúgy a helyén van. Ez így is van, de ott is mindig változik valami, mert nem mindegy, hogy melyik oldalról nézem. Legalábbis szerintem, de ugyebár ez csak az én véleményem.

Tényleg az, mivel ma nem vagyok éppen toppon agyilag (igen itt feltevődik a kérdés, akkor miért ma kezdtem el, nos erre okos válaszom nincs), de az tény, hogy valószínű sűrűn fogok írogatni, mivel konkrét elvonási tüneteim vannak, ha nem írhatok (nem értem miért). Nagyjából számomra az írás egyfajta drog, méghozzá igencsak értékes drog. Általában írásaim eredményei: regények, mostanában novellák, igaz eddig csak egy készült el. Na de mindegy is, megyek kajálni, aztán holnap nekikezdek (mellesleg mindig ezt mondom)

Na igen, én is idetaláltam. Fogalmam sincs honnan jött az ötlet, illetve mégis. Egy nagyon kedves már-már művészi vénával megáldott ismerősöm blogol és mivel hasonló identitással áldott meg az ég, így kedvet kaptam hozzá. Előre is bocsánatot kérek, a már haladó blogos társaktól az esetleges bakikért. Igyekszem felzárkózni és beletanulni a dolgokba. Bár ez nálam nem lesz könnyű menet, minden esetre próbálkozom