Tegnap este miközben éppen a gép kikapcsolását intéztem, olyat tüsszentettem, hogy még a gerincem is kiroppant. Egy pillanatra annyira meglepődtem, hogy még a lélegzetem is elakadt, aztán jól eső bizsergés futott végig a hátamon és az addigi fájdalom elmúlt. Minek nekem csontkovács, bár azért remélem nem fordul elő elég sűrűn, mert utána percekig gondolkoztam, hogy megmozdulhatok-e (egyszóval beparáztam). Végül is nem lett semmi, és most jobb a hátam, mint egy hete (persze ez remélem nem olyan lesz, mint az a bizonyos "mint négy éve" végezetű szlogen (nem írnám ki teljesen, ha nem haragszik meg senki). Szóval ma egész jól esett a gép előtt ülni, leszámítva az idegeskedést, mert nem tudtam belépni a másik fajta böngészővel. Először még csak az ijedtség fogott el, hogy te jó isten, ki tiltott le (nem vagyok paranoid ember, dehogy), aztán miután jelszó változtatással sem engedett be, akkor már kissé erősebben csapott az ujjam az enterre. Tényleg hamar felkapom mostanában a vizet. Nem tudom mi lehet az oka, főleg, hogy rendesen kialszom magam, még kávéval is rásegítek az ébredésre. Ötletem sincs, de sokkal türelmetlenebb lettem, mint voltam, és már ez is felidegesít, ha csak erre gondolok (azért ez egy erős dolog. felidegesít, az idegességem, atya ég). Bár megeshet, hogy azért, mert azt terveztem leszokom a cigiről. Nem részletezném miért szoktam rá, legyen elég annyi, hogy eléggé depis hangulatomban voltam. Főleg akkor lett rosszabb ez a cigizés dolog, mikor a tanárunk megkérdezte tőlem az egész csoport előtt, hogy mik a céljaim. A rövid távúaknál még csak a tenyerem izzadt, de a hosszú távúnál már idegesen megvakartam a fejem és a torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy azt hittem ott fulladok meg mindenki előtt. Végül ideges kacarászás közepette (még mindig ég a fejem, ha erre gondolok) kinyögtem, hogy nekem olyanom nincs. A tanár persze nem adta fel és percekig kérdezgetett: "Miért? Hogy lehet? Biztos, hogy van, mindenkinek van."

De nekem akkor tényleg nem volt semmi. Persze aztán, hogy békén hagyjon előhozakodtam a nyelvvizsgával, meg az ilyen apró-cseprő dolgokkal, mint az átmenni a zh-kon.

Viszont azóta villámcsapás szerűen elkezdtem tervezgetni. Ha most megkérdezné újra, annyi mindent sorolnék fel, hogy az nem férne bele a mostani prezentációmba. Akkor úgy gondoltam, hogy az a sok kérdés és az az óra egy hülyeség. Ott ülni és beszélni egy egész csoport előtt (tisztára mint valami anonym alkoholista csoport), olyan gyakorlatokat végezni, amik zavarba hoznak, mint például percekig tartani a szemkontaktust, meg mesélni nekik a céljaimról, egyszerűen nem éreztem szükségét. Igazából nem értettem mire lehetne ez jó, mégis kit érdekelne, hogy nekem mik a céljaim, vagy inkább úgy kérdezném, mégis kit érdekelnék én?

Csakhogy szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy minden amit gondoltam, magamról és másokról, nagy hülyeség volt. Észre vettem magamon, hogy változom, méghozzá rohamosan. Az a pár óra kellőképpen megváltoztatott, megtanított a bizalomra, felnyitotta a szemem. Persze azért mielőtt még valaki azt hinné, hogy megvilágosodtam, meg ilyesmik, azt kell mondjam, sajnos azt még nem. De akkora lökést kaptam, ami elegendő volt ahhoz, hogy felálljak és talpon is maradjak. Ha nem is örökre, de addig míg szükséges. Visszagondolva pontosan jókor jött az, az óra. Azután elkezdtem tervezgetni. Kiszakadtam a nyelvtanulás, meg a zh-k korlátai közül és sokkal nagyobb célok felé indultam. Igaz, hogy a legtöbb még megvalósítatlan, de azt hiszem ez a legjobb az egészben, hiszen míg van célom, van mire használni magamat (igen erős kifejezéssel élve). Azóta több olyan könyv is akadt a kezembe, ami számomra sorsfordító erejű volt (tudom, hogy néhányan nem hisznek az ilyen dologban, de egy elveszett ember számára érdemes kipróbálni ezeket, ha másnem mankónak jó). Szóval azt hiszem joggal mondhatom, hogy muszáj, hogy legyen célja az embernek. Ha nem is a rendezettség végett, de azért biztosan, hogy ne térjen le az "útjáról" (ez most elég bizarul hangzott, de azért... de).

-Nem mered!

-Nem-e?

-Nem hát!

-De igen!

-De nem!

-Pedig de!

-Pedig nem!

-De akkor is!

-De akkor sem!

-Ez sehová sem vezet!

-De nem ám!

-Elmész te a.... Na jó éjszakát!

-Akkor sem mered!

-Dugulj el!

Mára ezzel az újabb valamivel kívánnék jó éjszakát!

Na ne már. Ez jár a fejemben. Fogalmam sincs, hogy ez most honnan jött, de ez kezd idegesítő lenni. Mikor először eszembe jutott, elnevettem magam, de most már kezd fájni tőle a fülem. Mintha egy végtelen hosszúságú szalagról hallanám vissza. Te jó ég! HELP! Valaki hozzon egy kalapácsot és vágjon fejbe.

Igen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne írjam le rögtön azt, amit éppen gondolok. És azt hiszem most tényleg szükségem van erre az erőfeszítésre, mert különben szálanként tépném ki a hajam. Igazából nem értem miért foglalom ezt bejegyzésbe. Bár talán mégis, mert így nem küldök el nyilvánosan senkit a búbánatos f....-ba. Úgy látszik én tényleg nem bírom megérteni az embereket, de az igazat megvallva nem is akarom megtenni. Amikor betelik az a bizonyos pohár, valahogy már nem érdekel, hogy megértsem őket, éppen elég azzal küszködni, hogy az a sok "gyönyörű" és ellenséges szó ne bukjon ki belőlem. Viszont, ha lehiggadok, talán (jelzem talán) megpróbálhatom, ha valaki megválaszolja nekem azt a kérdést, hogy miért jó az embernek az, ha belerúghat a másikba? Ráadásul egyből a legérzékenyebb pontba kell beékelni az acélbetétest mi? Azt hiszem mondhatom, hogy elég hirtelen haragú ember vagyok (nem tudom mikor lettem az, ez zavaró). Bár én vagyok a hülye, hogy felkapom a vizet, de az emberi hülyeségen és kegyetlenségen valamiért nem bírok átlépni. Na tessék még a kezem is remeg az idegességtől, hurrá. Így az írás sem megy zökkenő mentesen. Jobb lesz, ha zene kúrát tartok. Azonnal, de rögtön.

Ismét vihar közeleg. Odakint a szél már megkezdte lomha játékát a fa lombjával, mely izgatottan repked ide-oda. Ahogy figyeltem, az jutott eszembe, megeshet, hogy ők is ismerik azt az ősrégi játékot: a fogócskát? Nos, elnézve ezt a jelenetet, határozott igennel felelnék. Kinyitottam az ajtót, és amint az egyik lábam elhagyta a küszöböt, a hajamba belekapott a szél. Lágyan emelgette, azt gondoltam talán csak a hossza miatt, de aztán egy erősebb áramlat következett, ami vadul a hátamhoz vágta a tincseket. Az egész valahogy felhőtlen nyugalommal töltött el, leszámítva a már-már fullasztóan fülledt levegőt. Bár talán csak azért, mert szeretem az ilyen időjárást (mint már említettem). Ilyenkor minden megváltozik, az illatok, a hőmérséklet, az ég színe (kizárásos alapon), és (talán mondhatom/írhatom) kivétel nélkül minden. Az rohadt fülledtség is csak addig illegeti magát, amíg meg nem jelenik az eső, ami felfrissíti a levegőt. Erről most eszembe jutott, az amit, ha fejre állok akkor sem tudom honnan és kitől hallottam (még egy pont a híresen jó memóriámnak, de már az is csoda, h erre emlékszem), hogy az eső képes elmosni minden mocskot (persze ehhez nem kell diploma, hogy az emberi szem észre vegye), de én természetesen nem csak a kutya szros útra gondolok, hanem úgy mindenre. Itt el kell egy kis sorok között olvasás, hogy értelmet kapjon az, amit írtam. De szóval igen, megeshet, hogy ez a másik ok, amiért szeretem az esőt, vagy éppen esőben állni (igen szokásom esőben állni, miután ez is felkerült az elvégzendők, vagy inkább megtapasztalandók listájára, és azóta rákaptam, de tényleg. Érdemes minimum egyszer kipróbálni) és várni, hogy megtisztítson. Az egész után mindig olyan érzésem van (leszámítva a didergést és a kellemetlenül rám tapadó ruhák súlyát), mintha fertőtlenítős zuhany alól lépnék ki. Ami ez esetben kellemetlenül hangozhat, de ha azt nézzük, hogy az eső volt, akkor egészen frissítően hat a megpihent agyra (tapasztalatból beszélek, mivel nálam sűrűn előfordul).

Úgy tűnik a világ most éli ki magát az eltolódott nyárban. Eltűnt mellőlem mindenki. A kertbéli hangos nevetések, és zene helyét átvette a csönd. A tesóm szobája is teljesen üres, már ott sem szól a hc (pedig azért azt díjaztam, főleg, ha olyan ment, amit még én is ismertem). A már említett internetes oldalon bedöglött a chat, a telefonom lemerült (lusta vagyok feltenni töltőre) olyan mintha ellenék vágva a világtól. Ez akár el is szomoríthatna, de meglepően megnyugtató. Talán azért is, mert itt ülök, a kezem a billentyűzeten, sebesen pötyögtetnek az ujjaim, közben zenét hallgatok, néha bele-bele olvasgatok egy-egy írásba egy blogon. Mióta elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy a blog üzemeltetője elég tehetséges srác (igazából már az elején leesett), ez először irigységgel töltött el. Szerettem volna én is úgy írni, de én valahogy sohasem találom a megfelelő szavakat, még szóban sem, ami elég idegesítő (ezért van az, hogy csak akkor szólalok meg, ha sikerül valami értelmeset is kicsikarni magamból- már amikor). Pedig magamban minden olyan jól hangzik, de mikor elkezdek rá szavakat is keresgélni, akkor az egész valahogy lekicsinylően rossz (szerettem volna az sz betűs szócskát írni, de inkább moderálom magam) lesz. Sokkal kevesebbnek tűnik szavakkal kifejezve, bár valószínű csak meg kéne találnom a megfelelőeket és akkor minden oké lenne. De az igazság az, hogy nem tudom. Létezik, hogy a szavak pontosan azt fejezzék ki, amit érzek? Én személy szerint nem hiszem (igen én is amolyan hiszem, ha látom típus vagyok, legalábbis legtöbbször). Valahogy mindig is úgy éreztem, hogy a szavak üresek, mintha nem lenne jelentésük, vagy legalábbis nem az, amit én szeretnék tudatni velük (de ismét jelzem ez az én személyes nyomorom, puff nekem). De visszatérve a bloghoz, már nem vagyok rá féltékeny, sőt. Szeretem olvasgatni, hiszen neki sikerül, ami nekem nem és ezért úgymond felnézek rá (bármilyen hülyén is hangzik). Ettől függetlenül viszont szeretem figyelni az emberek arcát/szemét beszéd közben, mivel a többség arca szerencsére olyan, mint a nyitott könyv. Szinte majdnem mindent le lehet róla olvasni. Persze nem volt ez mindig így, hiszen régebben sosem néztem az emberek szemébe. Egyszerűen nem bírtam tartani a szemkontaktust, mert elképesztően zavarba jöttem tőle. Viszont most már egészen jól megy és ennek hála sokkal jobban kitudok ismerni/ megtudok ismerni valakit (ha nem is eléggé, de azért kellőképpen). Bár néha nagyon mellé tudok nyúlni, de az mondhatni még belefér valamelyest.

Minden esetre én azt hiszem maradok a tetteknél, a szavakat pedig meghagyom arra az esetre, ha netán már nagyon nagy szükségem lenne rájuk.

Hoppá, közben úgy tűnik megérkezett az élet kis padlócirkáló kutyám személyében. Éppen azzal a tipikus "hagyd azt a hülye masinát és labdázz inkább velem" tekintettel méreget. Szóval azt hiszem megyek eleget teszek a kérésének és én is belevetem magam a "nyárba".

Nevetek, mintha valami láthatatlan kéz csikizne. Az egyik internetes oldalon (nem reklámoznám melyiken), a chat ablakban megjelenő smile-k közül a legjobb a kinyújtott nyelves fejecske. Valamiért megjelent előttem egy emberi arc. A szája sarkánál kilóg a nyelve. Talán szellőzteti? Lehet. Nézem és csak nevetek. Ez nem akar leállni, te jó Isten. Innom kell még kávét. Azt hiszem még a vállamba kapaszkodik az álmosság (nem hiszem, tudom). Irány a konyha!

Megállapítás: nem tesz jót egész nap a gép előtt ülni. Figyelem! Szigorúan kísérleti célokból végzendő mégis! (Naná)

Az imént, miközben már megint egy blogon garázdálkodtam, utat tört magának a gondolat, hogy augusztus van csessze meg. Nagyon drámaira véve a hangot kettőt pislogtam és augusztus lett. Szinte semmit sem csináltam (tényleg semmit), semmi érdemlegeset, vagy említésre méltót. Bár ha azt nézzük de, feljebb léptem a kor poros létráján. De mégis valahogy erőteljesebben tolakodott előre az a gondolat, hogy nem sokára szeptember, ami a fősuli viszont látásával kecsegtet. Gyakori vitatéma, hogy ez most jó vagy rossz. Én azt mondanám ezután a nyári "nyüzsgés" után, hogy mindenképpen jó. Tele vagyok energiával és talán idén kamatoztathatom a zárthelyiknél vagy az órákon. Remélhetőleg nem fáradok el már a második napon (miért érzem azt, hogy mégis ez lesz). A minap megnéztem hány tárgy vár rám idén. Nos, megijedtem a számoktól, így inkább nem is írnám le, mert valószínű, hogy ismétlődő sokkot idézne elő, azt meg inkább most kihagynám. A lényeg, hogy elég sűrű lesz és remélhetőleg lefoglal annyira, hogy ne legyen lehetőségem összefutni kedves barátaimmal, a magánnyal és az unalommal. Na nem mintha nem komálnám őket, hiszen jelenlétükkor van időm olvasni, vagy éppen szerkesztgetni az éppen esedékes könyvem.

Viszont ma mégis izgalommal töltött el, mikor végig néztem azon a listán (magam sem értem ez hogy lehet. megeshet, hogy beteg vagyok). Legszívesebben már ma fejest ugrottam volna abba a mérhetetlen tennivalóba, ami rám vár (képzeletem szerint). Nos, majd meglátjuk mit fogok mondani januárban. Bár van egy tippem: valószínűleg éppen a zárthelyikre fogok kínkeservesen készülni.

Azt hiszem, mindenkinek aki ezzel a rémképpel küzd, egyszerű tanács lehet, hogy hát akkor ne gondoljunk erre, nézzük a dolgok jó oldalát. És tudom most jön a felhördülés: Mert az olyan könnyű mi? (ezt onnan tudom, hogy ez a felkiáltás bennem is megszólalt). Fail...

Viszont az én gyomrom mégis liftezik (mint karácsonykor, a fa előtt várva, hogy feltéphessem a szépen becsomagolt ajándékot). Azt hiszem idén csukafejessel kezdem az évet, aztán lesz ami lesz (remélhetőleg nem lesz frontális ütközés a medence aljával, az csúnya lenne, és az orrom bánná).

Tegnap éjjel álmomban, a csillagos ég alatt sétáltam. Siettem. Szinte hallottam, ahogy a vádlim felsikolt az erőltetett menettől. A tüdőm szaporán kapkodta az éjjeli levegőt, melyből néha halk sípolás hallatszott ki. Összébb húztam a pulcsimat, emlékszem féltem alá kúszik a hideg és összeborzolja a bőrömet. A kezem hirtelen eltűnt a táskámban, egy ismerős apró doboz után kutatva. Éreztem, ahogy a tüdőm ujjongva, mohó kiáltással sürgeti. Amint előbukkant a táskám legmélyéről, gondolkodás nélkül kiemeltem egy cigit, közben a másik kezem már a farzsebemből húzta elő az öngyújtót és pár perc múlva már szürkésen gomolygó füstáradat úszott előttem. Kissé lassítottam, de nem akartam elkésni. Tudtam hová megyek, tudtam kihez megyek és ez mosolyt csalt az arcomra. Egy percet sem akartam veszíteni. Képzeletben már ott voltam, az ajtaján kopogtam és türelmetlenül dobolva a lábammal, vártam, hogy ajtót nyisson.

Az elkövetkezendő tíz percben már csaknem rohantam felfelé az utcában. Végig trappoltam a házához vezető apró járdán. Úgy tűnt sosem érek oda, olyan messzinek látszott az ajtó és a köztem lévő távolság, hogy majdnem elsírtam magam. Végül aztán ott voltam. Farkasszemet néztem az ajtóval, mely gúnyos vigyorral suttogta: "úgysem mersz kopogni". De én nem akartam ennyiben hagyni. Jelentőségteljesen nagyot sóhajtva hátrafeszítettem a vállaimat, visszanyeltem az izgalmat és bekopogtam. A kezeim szinte még vissza sem értek az oldalamhoz, ő már ott állt az ajtóban, széles mosollyal fürkészett, majd átölelt. Már éppen mondani akartam valamit, mikor hirtelen felriadtam.

A kanapén ültem, a nyakam szikrát hányt a fájdalomtól. A kezeim összekulcsolva hevertek a mellkasomhoz szorítva és legalább két percembe telt mire sikerült kiszabadítanom őket egymásból. Fölpillantva, megláttam az ismerős eltorzult arcot a velem szemben lévő tükörben. Az enyém volt, mégis még olyannyira az álom hatása alatt álltam, hogy alig tudtam átszédülni egyik "világból" a másikba. Felálltam és miközben magamba döntöttem három pohár vizet fájdalmasan tudatosult bennem, hogy ez bizony tényleg csak álom volt. Átvánszorogtam a szobámba és megálltam az ágy mellett, de mielőtt még lebonyolíthattam volna egy biztonságos landolást a párnák közé, ismét felébredtem.

Felültem az ágyon, kezemmel lassan végig szántottam a homlokom, majd tekintetem az ablakon besurranó holdfényre esett. Álom az álomban? Ijesztő egy gondolat volt, főleg, hogy még éreztem a nyakamban lüktető fájdalmat, a kezeimben lévő ernyedtséget. Azonban egyetlen egy dolgot éreztem ennél tisztábban. Az illatát. Mintha átölelte volna az ágyat, otthagyva így a lenyomatát. Hatalmas mosoly járta körbe az arcom, majd megállapodott az ajkaimnál, én pedig visszadőltem és lehunyva a szemem, visszazuhantam abba a különös világba, hogy ismét bekopoghassak hozzá, ő pedig ismét ajtót nyithasson.

Nem fűznék hozzá semmi értelmezhetőt, mert még én sem jutottam el az értelmezhetőség határára. De mindenképpen a durva álmok kategóriába sorolnám, sőt inkább az őrült álmokhoz. Elképesztő! Valamiféle metamorfózison eshetek át, elég durván méghozzá. Apropó ha valakiben felmerülne, hogy kezdek-e megőrülni, megnyugtatásul megjegyezném már bennem is felmerült. Minden esetre ma éjjel azt hiszem likvidálom az alvást. (Ahhoz képest, hogy nem fűztem hozzá semmi értelmezhetőt, mégiscsak sikerült valamit, habár, talán mégsem. Na jó, abba hagytam. Valószínűsíthetően most egy éles balkanyarral inkább az ágyba kéne navigálnom és holnap egyel több bögre kávét iktatni a napirendembe.)

- Te meg mit állsz ott

- Ez nem igazság, pedig hallottam.

- Miről beszélsz?

- Tudom, hogy hallottam, meg láttam is.

- Ne már! Kezdesz megijeszteni.

- Hogy lehet ez?

- Oké elég lesz, azt hiszem már magam alá piszkítottam.

- Pedig nem ijesztő, sőt egész aranyos.

- Kicsoda?

- Hát Ő. Az én Ő-m.

- Mi van? Ez túl magas.

- Őt. Láttam, hogy kilépett az ajtón.

- De ennek már egy hete.

- Mindegy, de én tudom, hogy hallottam. Az előbb láttam is őt.

- Az csak látomás. hallatlan látomás.

Kicsit megvariáltam, Mackó házaspár és Zsiráf koma neve kiesett, így egy kissé komolyabbnak tűnik. Gondoltam legyen egy ilyen is, így legalább kinek mi tetszik alapon tudtok válogatni :D

- Te meg mit állsz ott Mrs. Mackó?

- Ez nem igazság, pedig hallottam.

- Miről beszélsz?

- Tudom, hogy hallottam, meg láttam is.

- Ne már! Kezdesz megijeszteni.

- Hogy lehet ez?

- Oké elég lesz, azt hiszem már magam alá piszkítottam.

- Pedig nem ijesztő, sőt egész aranyos.

- Kicsoda?

- Hát Ő. Az én Ő-m.

- Mi van? Ez még zsiráf létemre is túl magas.

- Mr. Mackót. Láttam, hogy a kisfiú felkapta és elvitte.

- De ennek már egy hete.

- Mindegy, de én tudom, hogy hallottam. Az előbb láttam is őt.

- Az csak látomás. hallatlan látomás.

Mára csak ezt tudtam kisajtolni beteg agytekervényeim közül (bár azt hiszem jobban is járt a világ, hogy csak ennyi). Még én sem tudom mit akartam vele, szóval nyugi nekem is előjött a wtf kérdésroham. Nem tudom, hogy miért, mikor, de jött.

Már megint a monitor előtt ülök és hagyom magam az internetes árral sodródni. Oldalról oldalra bucskázom, mint valami titkos szerető, aki sehol sem lel nyugtot. Csinálni akarok valamit, menni, ugrálni, őrjöngeni, megőrülni. De ahogy felkelek a székből, egyből összecsuklanak a lábaim. Ma egész nap mászkáltam, mégsem éreztem, hogy tartanék valahová. Mikor elsétáltam az orvoshoz, éhes lábaim csak úgy falták a járdát, de valami hiányzott. De mi?

Azt hiszem, sejtem mi kéne most nekem. Bemenni a városba, csak menni egyenesen előre, amerre a lábam visz, sétányok, hidak, terek, teljesen mindegy. Csak menni, hogy érezzem, hogy van értelme a lábaimnak. Szinte érzem a számban a hűvösvölgyi méregerős kávét, mellé a szokásos cigi ízét. Nem, mégsem jó. Már csak attól elfáradok, hogy belegondolok. Erről most eszembe jutott az egyik nagy kedvenc:

"Tavaszi fáradtság, nyári punnyadás

Őszi levertség, téli álom"

Ahogy ilyenkor mondani szoktam, számból a szót (nem hiába a jó öreg Quimby). Vagy inkább fordítva, de egy biztos, tövestül..

Kicsit kevésnek éreztem a mai napi írásom. Bár lehet, hogy nem is, csak egyszerűen kellet még valami hozzá. Valami ami hiányzik. Gondolkozni kezdtem, esetleg bemásolhatnék egy részletet a regényeim közül, vagy egy novella is jó lehetne, esetleg egy vers, netán idézet. Vagy csak úgy szimplán leírhatnám, ami nem hagy nyugodni. Aztán inkább az idézet mellett döntöttem, könnyebb, gyorsabb, okosabb is, ha inkább azt választom és ha úgy vesszük kicsit tükrözi a felmerülő problémám. Mellesleg ez az idézet örök, biztos, hogy mindenki ismeri vagy ismerősnek véli, ha emlékszik még a reggeli meseáradatra hétvégén a tv-ben. Azt hiszem elég ha annyit mondok róla: Kicsit ügyi-fogyi, de jó fej méz imádó, sárga mackó

"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"

Miközben kábultan pörgettem végig az oldalakat és egy ismeretlen blogot olvasgattam, beugrottak képek, mint mikor a régi diavetítő kezelése közben véletlenül rosszul váltottam. Valahogy ez is olyan volt. A monitor után rosszul váltottam és visszaugrottam egy múltbéli álmos eseményhez.

Velem szemben ült csöndességbe burkolózva, kezében egy adag gőzölgő kávé, arcán szinte végig folyt a fáradtság. Mégis nekem furán szimpatikus volt. Kicsit, mintha magamat láttam volna megcsillanni személyében. Ez persze eláraszthatott volna utálattal is, de nem. Valamiért egyáltalán nem utáltam, legszívesebben mondtam volna valamit, amivel letörölhettem volna azt a mélységes fáradtságot, de nem tettem. Eleinte kellemetlen volt úgy ülni, főleg, hogy nem mertem rá nézni. De aztán ahogy belül elhaltak a jajveszékelő hangok, és belekortyoltam az előttem ásítozó kávéba, elképesztő nyugalom kerített a hatalmába. Szívesen ültem volna még ott egy darabig, sőt jó sokáig. Hallgatni a mellettünk elhaladók kacajait, vagy éppen sóhajtásait, a rosszul megírt zárthelyi miatt. De leginkább érezni azt a különös légkört az előttem ülő "hasonmásom" felől.

Míg ez az emlékkép bejárta az elmémet, szinte éreztem a kávé illatát, hallottam az ebédre váró diákok gyomorkorgását, láttam a szája szélén meghúzódó mosolyt, a szemeiben megvillanó lámpafényt. Egészen eleven emlék volt. Túlságosan is. A legfurább az egészben az volt, hogy mikor "kiléptem" az emlékből, hiányérzetem támadt, majd szorítani kezdett a mellkasom.

Az első és egyetlen kérdés ami kiszaladt a számon rövid volt és velős: na ez mi a szar volt? (és itt a lüktető, szívnek nevezett húscafatra gondolok)

Érdekes ez a blog, de tényleg.Láttam, hogy páran lájkoltatok (amit nagyon szépen köszönök), csak a bibi ott van, hogy percenként változnak a lájkok. Ahol néhány órával ezelőtt még volt, ott most nincs, ahol meg nem volt ott van. Na most akkor hogy is van ez?! Ha már itt tartunk pont most néztem meg az egyik jó kis sci fi sorozatot. Amellett, hogy tényleg atom jó sorozatról beszélek, még mondani valója is van. A címet hagyjuk, de azért annyit elárulok, hogy nem a Star Trek és nem is zombi vadászat meg hasonló dolgok (bár azért misztikusnak misztikus, de hagyjuk, lényegtelen). Szóval pont egy olyan részhez értem, ahol a gonosz, csúnya lény, akit elakartak kapni, elég fura képességgel rendelkezett. A lényege az volt, hogy pontosan azt láttatta az emberekkel, amit ő elakart hitetni. ÉS akkor most jön a kérdés gondolom hogy ez most hogyan kapcsolódik össze a lájkolgatásokkal. Nos, igencsak megcsavarva a dolgokat ha úgy nézzük, akkor a blog azt láttatja velem, amit akar (megjegyezném, ez szemétség tőle). Na de mindegy. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha én is ezt tudnám csinálni. Ha azt láttatnám, amit én szeretnék, ha annyit engednék látni a világból amennyit szeretnék(ami azt illeti félig összejött, hiszen magamból mindig csak annyit láttattam, amennyit akartam, és itt nem a külsőmre gondolok, mielőtt még bárki felhördülne, vagy félrenyelne a monitor előtt). Nos a feltevés első pontja ott lenne bukó, hogy még én sem láttam mindent a világból( sajnos), így amiket szeretnék se tudnék láttatni, a másik, hogy már az elején rájönnék, hogy ez mint már említettem szemétség. Persze itt most lehetnék én a nagyon okos IQ bajnok, de inkább nem szakértek bele az ilyen dolgokba. Max annyit fűznék hozzá, hogy mindenkinek a saját belátása szerint kell cselekednie. Mert megeshet, hogy nem teljesen jó, amit mi annak hiszünk, de az mégiscsak a mi véleményünk. Na tessék máris okosítok. Nem mellesleg milyen jó lenne, ha ezt én is megtudnám fogadni. Másoknak valahogy mindig tudok tanácsot adni, de mikor saját magamról van szó, sosem megy.

Ott van a múltkori dolog. Te tudod miről van szó. Magadra fogsz ismerni, ebben biztos vagyok. Szóval ott van az. Az örökös dilemma: tegyem, ne tegyem. Vagy a szokásos jelezzem neki, hogy én is élek vagy ne különben megeshet, hogy teljesen hülyét csinálok magamból szituáció. Mikor másról van szó olyan szép, bölcs dolgokat tudok mondani, de mint a múltkor is fogalmam sem volt (talán csak a rizikó faktor miatt). Nagyon valószínű, hogy én is ezt tanácsoltam volna magamnak, amit akkor te nekem. Örök probléma ez, azt hiszem legalábbis.

Plusz így egy kérdés a végére: Miért esik olyan rohadtul nehezünkre lényegtelen süketelés helyett tisztán és egyértelműen beszélni? -> megvan a megoldásra váró feladat. Most, hogy megvan a kérdés, ég veletek nyugodt éjszakák, üdv ismét álmatlanul forgolódás. Persze már vannak feltevések, milliónyi, de azt hiszem ez a kérdés folyton visszatér és sohasem hagy nyugodni (mint egy rossz rémálom). Na csessze meg, még a hideg is kirázott...

Csak vicceltem, ezzel tátogom, hogy köszi ( és remélem, hogy bármilyen atom unalmas is lesz, azért néha-néha ránéztek a blogra) :) :

Apropó, láttam gyarapodik az olvasó közönségem. Köszönöm, hogy olvassátok, ezzel a kis dallal írnék, mondanék köszönöm-öt( remélem tetszeni fog, a szövegtől vonatkoztassatok el):

Tegnap mikor éppen beszedtem a ruhákat, mert elkezdett szakadni, fél óráig csak fúrást és kalapálást lehetett hallani a szakadó eső hangja mellett, aztán egyszer csak felkiáltott valaki: "Jáj esik a eső, szpjon le"- tényleg élvezet hallgatni őket, de itt nem bírtam visszafogni magam és teli torokból nevetni kezdtem. Aztán elgondolkodtam, hogy végül is még időben esett le neki. De a mai reggelen rendkívül "izgalmas" beszélgetésnek lehettem tanúja. Ehhez talán plusz információ, hogy a mellettünk lévő házon munkások dolgoznak, ugyanis új szomszédot kapunk. Tehát éppen teregettem az udvaron lévő nagy szárítóra, mikor meghallottam három-négy, talán korombeli munkássrác tanácskozását. A kötelező " Gyurkó te geci", meg a kihagyhatatlan "kva anyád" szavak mellett előkerült a ki hogy csajozott a hétvégén téma is. A kedvenc és ami a legszélesebb mosolyt csalta az arcomra a "de jó buksza volt apám, láttad volna, te is adtad volna-- jaj Pityu bazmeg kussojjá' má', és inkább azt hegesszed, amit kell". Csillagos ötös, de tényleg. És hát mivel ennél már tényleg nem bírtam magam visszafogni hangosan felnevettem, mire a srácok elhallgattak és egy fej jelent meg a mellettünk lévő fal kis ablakában. Egy pillanatig teljes csönd lett, majd mintha, mi sem történt volna a srác eltűnt az ablakból és folytatódott a történet mesélés Pityu igen kellemes hétvégéjéről. Én pedig felnyaláboltam a kosarat, besétáltam konstatálva, hogy ez elég ciki volt, de azért a párbeszédért megérte.

Nos, mivel már lassan két hete mindennap itt vannak, így általában fúrásra, vagy a már fent említett szavakra, esetleg férfi sikoltozásra (ilyenkor felmerül bennem, hogy mit művelhetnek odaát) ébredek. Garantáltan jó ébresztő, aki teheti próbálja ki.

Azt hittem, hogy ma csak arra a kis idézetre futja, mivel már valahogy tegnap sem tudtam írni. Persze történtek azóta dolgok. Jók, rosszak egyaránt, ahogy mindenki mással is. De valahogy mégsem ment a dolog. Inkább jobbnak éreztem, ha beülök a gép elé és filmeket nézek, vagy csak úgy simán nekiállok nyúzni valami online idióta agyfagyasztó játékot. Legalább addig sem kell gondolkodnom. Csakhogy egy idő után, mint már írtam előjön ez a kényszeres írás vágy. Persze tudom, az ilyenekre ott a házi pszicho mókus ketyere-- fogj egy papírt, aztán állj neki kiírni magadból a dolgokat, így talán még sorozat gyilkos sem lesz belőled-- jobb esetben ja, de megeshet, hogy nem jön be és akkor jön egy heló. Bár végül is, ha azt vesszük jó dolog. De azért néha mégiscsak jól esik, csak úgy "lenni bele a világba", semmire sem gondolni és zombikat irtani Garfield-dal valahol a sötét erdőben, na meg egy grafikailag kísértetiesen rosszul berendezett házban. Ilyenkor maximum, amire koncentrálni kell, az az, hogy nehogy elkapjanak a csúnya zöld (már-már hulk benyomását keltő) lények. És persze nem elfeledendő (már ha létezik ilyen szó) a sok film, amikor betompult agyunknak nem kell semmiféle erőfeszítést tennie. És legalább, míg elvagyunk foglalva a filmbéli alakok érzelmeivel, addig sem kell odafigyelnünk a sajátjainkra (plusz pont a jó filmeknek).

"Néha... azt gondolom, bár felhő lehetnék. Csak sodródnék előre, szállnék, ahová a szél repítene engem..."

Mikor feljöttem gondoltam előhalászok valamit, valami jó kis történetet az emlékek bazi nagy barna szekrényéből(én így képzelem el). De aztán valahogy a mai kotorászás közben csak gondolatokat találtam. Nem igazán tudom hová tűntek az emlékek. Az egész olyan, mint a Narnia c. filmben az az irtózatos nagy szekrény (bármilyen ciki most valahogy ez jutott eszembe), valószínű, hogy a többi cucc hátra nyomódott eközött a sok gondolat között. Tegnap mikor kint voltam a teraszon és hanyatt feküdtem próbáltam megkeresni azt a kis csillagot, ami mindig ott villog pont a házunk fölött. Azonban, míg nézelődtem valahogy sehol sem találtam, sőt ami azt illeti egyetlen egy csillag sem volt az égen. Az egészet felhők borították. Kicsit úgy éreztem magam, mint hogyha rám húzták volna azt a jó súlyos és réteges régi dunyhát, megspékelve ólommal. Aztán amint meggyújtottam az első cigit (persze miután majdnem felgyújtottam a hajam, amiért olyan lazán tartottam a cigit), ott nem messze a horizonton kitisztulni látszott az ég. Egészen a kis halvány rózsaszín (tehát valahol eszelősen eshetett az eső) és vörös egyveleg kellős közepén előbukkant néhány apró fénypont. Nem tudom, hogy csak a képzeletem játszott-e velem, de amint kifújtam az első adag szürkés füstgomolyagot, máris könnyebbé vált a légzésem. Aztán elképzeltem mit mondana egy csillag, ha beszélni tudna: " Nem muszáj csak addig nyújtózkodni, amíg a takaród ér" (ami ez esetben a dunyha lenne). Szóval azt hiszem, ha tényleg beszélni tudna és valóban ezt mondta volna, én csak mosolyogva bólogattam volna. És hogy megfogadtam volna? Nos, minden bizonnyal igen.

Na, igen. Néha talán kicsit ködösen fogalmazok, de remélem azért valamennyire lehet érteni. És persze a szóismétlés, tudom, jár az a fekete pont. Nem hiába.

Hogy írok-e még verseket? Nem, mostanában már egyet sem. Mert valahányszor írásra emelném a kezem megáll és vár valamire, mint a régi bőrüléses "pesti" vonatok a hajdani poros megállókban. Valamiért nem megy már ez a rím hányás, meg a fogalmazás sem az igazi. Pedig régebben mennyit írtam, te jó ég. Szinte minden napra jutott 2-3. Nem is olyan rég visszaolvastam párat. Egy lázadó tinilány nyavalygásai, aki félt a világtól, de leginkább önmagától. Értéktelen vackok. Persze akkoriban volt értékük számomra, sőt elmondhatatlanul becsesek voltak, hiszen úgy kiírhattam magamból az össze-visszaságot. De most, nem sok jelentésük van, már valahogy beletörődtem azokba, amiket ott írtam. De hát nem ezt teszi mindenki? Inkább beletörődünk, befogjuk és rezzenéstelen arccal megyünk tovább (tisztelet a kivételnek). Leginkább erről szólnának a mostani alkotásaim, ha lennének. Viszont, ahogy mondtam már nem írok verseket. És hogy ez most hogy jött elő? Igazán nem fontos. A váratlanul betoppanó kedves ismerősöktől sem mindig kérdezzük meg mit keresnek itt.

Ahogy mondtam. Már jobb és ismét itt vagyok egy "jó" kis sztoryval. Imádom az ilyen dolgokat. Hosszú idő után számot cseréltem (kicsit hiányzik a régi számom, amit anno elég nehezen jegyeztem meg, egy darabig még benne is voltam a saját telefonomban a ki nem találnánk név alatt: "Én". Igen, igazán kreatív állapotomban sikerült megörökítenem). Igaz ezt az újat már most megjegyeztem (apropó nem azért cseréltem le, mert esetleg valamiféle alvilági ügyletbe keveredtem volna, vagy mert a volt barátom megfenyegetett volna, vagy hasonló szépségek, egyszerűen csak egy kis akció és olcsóbb telefonszámla volt az ok, de mondjuk ez ki a fenét érdekel) de ebben így nincs kihívás, még csak be sem kellett írnom a telefonba. Szóval már egy nappal a számváltás előtt körbe küldtem azoknak akik addig is benne voltak a jegyzékben, hogy "heló emberek számot váltottam, holnaptól már él az új szám". Na ja, csakhogy utána két napig még nem cserlétem ki és be sem kapcsoltam a telefonom (erre mondják a szüleim mindig, azt az aranyos kis megjegyzést, hogy ha a lustaság fájna...), szóval ha valaki keresett, azt nem igazán tudtam. Ma viszont végre elszántam magam és megcsináltam a dolgokat és mit ad isten egy ember keresett, egy valaki, akiről fogalmam sincs hogy ki volt, küldött egy aranyos, "unatkozom" üzenetet. Ezzel semmi probléma sincs, de tényleg, sőt jó fej meg minden, de nem igazán tudom, ki az a nagyon unatkozó személy. Én persze rögtön válaszoltam is neki, hogy mégis ki lenne az aki unatkozik, amire még nem jött reagálás. Aztán közben elkezdtem gondolkozni. Mivel az anyukámé volt ez a kártya, így mi van, ha valaki az ő ismerősei közül küldte, vagy ki tudja ki volt. Tehát most már egy ideje ezen kattogok, ami elég idegesítő. Azt hiszem, nem is, tudom, hogy nem szeretek váltogatni dolgokat, főleg nem ilyen dolgot. Bár mondjuk azért szerintem én még piszok jól jártam. Hallottam már olyan történetet, hogy használt telefon, tök oké volt a dolog, aztán mikor bekapcsolta jött egy "heló cica" sms, majd egy hívás érzékien mély férfihanggal, ami talán nem lett volna olyan kiakasztó a telefon új tulajdonosának, ha nem fiú lett volna. Ma is emlékszem mennyit nevettem ezen a sztory, mikor mesélte az illető, főleg annál a résznél, mikor eldobta a telefonját a pillanatnyi sokktól.

Jó sokat lehetne mesélni az ilyen telefonos okosságokról, a jó téves hívásokról, de az tényleg elég hosszúra nyúlna, leginkább mert azokból nekem is van bőven raktáron (voltam én már Julika, Teri, sajnos még Palika is).

Azért mielőtt még bárki riasztaná az elmegyógyintézetet, tisztáznám, hogy ez nem függ össze a depizésemmel. Oké, hogy előfordulnak az ilyen napok, de én általában megállok a "sírjunk egy nagy bögre forró kávéért és egy szál cigiért" effektusnál. Szóval nem vészes a dolog, holnap valószínűleg, már semmi bajom sem lesz, sőt megeshet, hogy előrukkolok pár agyérgörcsre hajazó történettel.

már rétege van az öngyilkosságnak?! Mi a f....?