Minden esetre leszállásnál én lehettem talán a harmadik, aki összecsukott esernyővel magabiztosan lépdelt lefelé a lépcsőkön. Régebben persze én is osztoztam a "jaj a hajam" felkiáltásban, de ma már valahogy nem érdekel (bármi volt is a változás oka, elképesztő dolog az esernyőt szorongató rohanó emberek között nyugodtan sétálni- bár azért a Hollywood-i siker produkciós "pörögjünk az esőben, arccal az égnek, mert az olyan jól néz ki" jelenetet inkább nem próbáltam ki. Megeshet, hogy furán pislogtak volna rám, bár mondjuk kit izgat. Na majd legközelebb). Erre persze megint rá lehetne vágni, hogy mekkora agyament barom vagyok, hiszen a felnőttek mindig arra tanítottak, hogy ne nagyon tekeregjünk az esőben, mert tüdőgyuszi lesz a vége. Viszont az igazság az, hogy néha olyan jól esik azt csinálni, amit szeretnék. Amúgy meg nem áztam el nagyon (nem is értettem a jajjgató, iszonyatosan rohanó embereket, akik szinte a villamos alá löktek a nagy sietségben). Mire a megbeszélt találkozó helyre értem volna már nem csak esett, hanem szakadt és azért be kell vallanom azért ennyire már én sem voltam kemény, hogy ott ne nyissak egy ernyőt. De hát ugye mit ad Isten, ahogy én kinyitottam az ernyőmet rá öt percre elállt az eső és kisütött a nap, ami még hagyján, de azt hittem, ott olvad le rólam a pulcsim.
Mivel odafelé nem volt valami nagy életkedvem, így azt hittem nem fogok tudni majd beszélgetni, reagálni emberi módon. De a fura az volt, hogy nagyon is ment. Sőt, kifejezetten emberinek éreztem magam (elég jó arc voltam, meg persze szerény is, mint mindig), és végre nem kellett erőltetnem a mosolygást, ami az elmúlt pár napot kivéve nem nagyon fordult elő mostanság. Ami azt illeti ő hatott rám.
Utolsó kommentek