Nem. Mégsem búcsúztam el azzal a történettel. Nem volt kedvem. Írni akartam. Kiírni minden szarságot, amit olvasok, látok, hallok, tapasztalok. De most komolyan, nem jó unalom űző depis emberek blogjait olvasgatni (bár az tény és való, hogy elég érdekes dolgokat írnak, belátom, hogy igaz, amit mond és ettől nekem is szorítani kezd a mellkasom). Na persze néha rám is rám jön, de hát Istenem, kire nem. Ez van, ebben a szépen összerakott világban már-már ez a normális - "Legyél depis fiam, az úgyis ingyen van". Ja, ingyen, mindig csak a pénz és a pénz, most belemehetnék abba, hogy minek találták fel, meg minden. Okosíthatnám magamat, meg azokat a szerencsétlen egyéneket akik ide tévednek, csakhogy nincs értelme (+ zéró tolerancia). Egyrészt, mert én sem konyítok ehhez a dolgokhoz, teljesen biztos, hogy amennyi hátránya van, annyi előnye is.
Míg olvastam (nevezzük azt a valakit k-nak, a vicc, h én sem tudom, hogy hívják) k blogját, közben belém hasított a gondolat, hogy azok a gondolatok, az a sok minden nekem is mindig eszembe jut. Vannak amik hozzáláncolnak a múltamhoz, annyira, hogy mozdulni sem bírok, vannak, amik akkora lökést adnak, hogy fogamat töröm. Sok mindenen változtatnék, annyi minden van, amit most már tudok, hogy hogy kell csinálni, és hogy kellett volna. Mindig arra gondolok, hogy bár visszamehetnék és újra kezdhetném a dolgokat ezzel a tudással. Akként, aki most vagyok. Persze tudom, hogy azok a dolgok tettek azzá, aki most vagyok. De mégis, a legrosszabb, hogy tudom, hogy jobb is lehetne, ha akkor nem baltáztam volna el néhány dolgot. A szomorú, hogy most kezdek magamhoz térni. Bár néha elfáradok, néha úgy érzem, hogy legyűr a múlt és nem tudom tovább folytatni, de aztán fogalmam sincs honnan erőt merítek (hogyne tudnám, a barátok- best friends). Elhatároztam, hogy megváltoztatom, amit csak lehet. Meg is történt, néha még sem tudom helyesen tettem-e, hogy ezzel csak rosszabb lett-e minden. Tanácstalanság, kész káosz. Nirvana (az egy jó banda). De tudom, hogy nem vagyok egyedül. Erről most eszembe jutott egy nagyon kedves emlék. Annyira meglepődtem akkor, és nagyon valószínű, hogy az első dolog, ami elindított, vagy legalábbis a lökést megadta az volt. Akkoriban nem voltam jó passzban, minden összesűrűsödött és én sosem voltam az a nyomás alatt növő típus. Szóval ez még középsuliban volt éppen irodalmon ültünk. Már csak kb negyed óra lehetett hátra, de én valamiért alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek üvöltve sírni, mint valami ovis. Nem emlékszem már miért pont akkor és ott, de elég vacak volt. Csodálkoztam is, hogy akkor nem zaklatott a tanár semmivel, persze később megtudtam, hogy észre vette, hogy nem vagyok éppen toppon. Az óra végén odahívott magához és megkérdezte minden rendben van-e. Én meg persze bólogattam. Nem igazán akartam elmondani mi a nagy helyzet, főleg, hogy ő volt az a tanár, aki igen kemény volt (negyedikre egészen meglágyult). Bár ettől függetlenül felnéztünk rá. Nekem még sem akaródzott, figyelembe véve azt is, hogy ott állt mellette az egyik osztálytársam, aki alig várta, hogy zokogva a tanár vállára boruljak és kikotyogjak valami zaftos kis történést. Annyira hatással volt rám, hogy szinte még most is úgy emlékszem a párbeszédre, mintha tegnap történt volna:
- Észre vettem, hogy eléggé leromlottak a jegyeid mindenből és ma sem festesz valami jól. Fiú van a dologban? Egy fiú nem éri meg, hogy ne figyelj oda.
- Nem, dehogyis. Szó sincs róla- motyogtam és alig bírtam visszafogni magam, hogy nevetésben törjek ki ( na nem, nem melegedtem be, ezt azért tisztáznám, de akkor valahogy annyi miden másra kellett fókuszálnom, hogy ez a téma valahogy elveszett a tömegben).
- Akkor otthon van baj? Vagy nem szeretnéd elmondani.
Én bólintással jeleztem, hogy inkább most jobb, ha befogom, mert nem igazán szeretném felszabadítani azt az átkozott lavinát.
- Egyet ne felejts el azért soha: Hogy nem vagy egyedül.
Ez a mondat szinte beleégett az emlékezetembe. Akkor és ott annyira jól esett pont tőle hallani, tőle, akitől nem számítottam volna rá, hogy az hihetetlen. Azóta valahányszor ramatyul vagyok mindig eszembe jut és kicsit könnyebbnek érzem magam. Természetesen nem ez volt az ami elindított a 360°-os fordulaton, de hozzá segített. Azt hiszem mindenkinek jól jönnének ezek a szavak, mikor a kelleténél jobban hasogat a mellkas. Persze mondhatják, hogy ezt nem kell kimondani, hiszen tudjuk, de azért néha mégis csak piszok jól esik hallani.
Utolsó kommentek