A rosszkedvem előfutára a tegnapi nap volt. Indult a karambollal, majd folytatódott azzal, hogy egy számomra igen fontos ember küzdését láttam saját magával. Iszonyú szar érzés, mikor látod csillogni a szemében a könnyeket, de rohadtul nem tudsz okosat mondani, vagy tenni. Aztán ott vonaglasz, mint hal a Tesco-s tasiban és egy hang sem jön ki a torkodon. De végül is sikerült mosolyt csalnom az arcára, egy békönös keksz millió darabkájának sugárba ívelése pedig egyenesen siker produkció volt(legalábbis jót tenne az egomnak, ha így lenne- jó persze nem. annak a részének viszont igen, amelyik a mosolyra fakasztáson munkálkodott). Aztán volt ott az a mondat, az a bizonyos sikerült helyretennem őt mondat, aminek a hallása elképesztően jól esett. Persze hülyeség tudom én, de végül is apró öröm is öröm. Főleg, hogy a mosolyból nevetés lett, a nevetésből kacagás. Amolyan mélyről jövő istenes kacagás, ami után olyan jó felszabadultság lesz úrrá az emberen. Kevés olyan dolog van, ami ezt kitudja belőlem mostanság váltani, de egy ilyen mosoly/nevetés mindig csodákat tud tenni. Naná, hogy hazaérkezésemkor is történtek olyan dolgok, amik nem éppen az örömöt hozták elő belőlem, így mikor másnap reggel felébredtem és útnak indultam még mindig lehangolt pajtásommal osztozkodtam az agyamon.
Ezek a pillanatok azért is jók, mert, ha például elég pocsékra sikeredik a napom, csak felidézem a mondatokat, az arcainkat és máris jobb kedvem lesz. Ahogyan akkor is. Ha akartam se tudtam volna letörölni a képemről azt a hatalmas vigyort, amit az emlékek váltottak ki belőlem. És az igazság az, hogy egyáltalán nem akartam letörölni sőt, bátran mosolyogtam. És még csak az előttem ülő Terike néni furcsálló "ez a lány őrült, bezzeg a mi időnkben" pillantása sem érdekelt...
Utolsó kommentek