Mint a címéből is kiolvasható, az volt. Mikor megcsináltam a blogot, nem igazán tudtam, hogy úgy mégis miről írjak, de hát úgy látszik elég csak az életből meríteni. Főleg, hogy velem általában mindig történik valami (jobb esetben, mikor éppen nem bezombult állapotban meredek a monitorra). Szóval az imént gondoltam elcsoszogok a konyhába, mielőtt még elérne a kiszáradás, de mikor kinyitottam az ajtót lefagytam. Ott álltam farkasszemet nézve a mosógéppel, amiből előtört a Gangesz, sűrű hab okádások közepette. Először elborzadtam, aztán kitört belőlem a nevetés és végül, mert ugyebár a káoszt rendbe kell rakni, kaszkadőrös mutatvánnyal átugrottam a vizes rész fölött, majd a jól szituált felmosó ronggyal ( Móunikával) hipp-hopp összetakarítottunk. Ment az mint a karikacsapás, csak szerény személyem nem figyelt arra, hogy a mosógépnek lehet, hogy nincs éppen jó napja és esetleg ez a bosszú. Így mikor elégedett mosollyal az arcomon, felálltam, újabb adag habot köpött ki a mosógép, vigyorgó száján. De ő sem számított ám rá, hogy nem akárkivel van dolga. Ismét átugrottam az eláztatott rész fölött, kicsavartam Móunikát és újult erővel szántottunk végig a barázdákat alkotó habrengetegen. Megnyugtató a sztoryban, hogy Happy End lett a vége. Mi győztünk. Hű társam Móunika és én. Hurrá.

Erről most eszembe jutott az, hogy mindig is kiakartam próbálni egy ilyen habparty szerűséget. Mindig azt gondoltam, hogy jó buli lehet, belépni egy szobába, kb. kismillió megvadult arc közé, akik tombolnak a zenére. KÖzben szolidan megküldenek egy nagy adag habréteget, ami pont arcon talál. Elképzeltem, hogy először ideges lennék és csak úgy ízlésesen elküldeném a fenébe, de aztán körbe néznék és rájönnék, hogy itt mindenki ezt csinálja mindenkivel, mert ez "buli". Akkor hát én is beljebb evickélnék a mellig érő habrengetegben és ide oda legyezgetnék, közben meg elképesztő vigyorral konstatálnám, hogy igen, ez a buli rendben van. Naná, hogy rendben lenne, mivel nem a mi bútorainkat nyelné el a habvarázs. Aztán persze úgy fél óra ugrálás és tonnányi hab lenyelése után elgondolkoznék, hogy mit keresek itt. Persze, jó móka meg minden, de egy idő után már nem vicces, mikor Ödönke tizedjére folyt bele majdnem a katyvaszba. Így valószínűleg morcosan, csurom vizesen és dideregve indulnék neki a sötét utcának, hogy aztán itthon anyám elfúló hangon kérdezze meg:

- Mit szívtál?

Én persze meg halál lazán rávágnám:

- Habot anyukám! Rózsaszín, mosogatószeres habot....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.