Furcsa dolog ez az írás. Ha itt megy, a másik blogon nem, ha pedig ott igen itt nem. Azt hiszem az utóbbit megtapasztalhattam én is és azok is, akik esetleg nem adták fel időközben a blog nézegetését (előre is köszönet nekik). Hosszú idő után valahogy megint sikerül itt is pötyögni. Azért valahogy, mert igazából fogalmam sincs, hogy lehet, hogy majdnem egy hónapnyi szünet után, talán több nem néztem, most kedvem támadt hosszabb blog bejegyzést szerkesztgetni. De azt hiszem nem is annyira fontos a miért, inkább az, miről. Az igazat megvallva még én sem nagyon tudom, miről kezdek majd írni. Millió dolog történt azóta, hogy itt szüneteltettem az írást. Mivel nem tudom, hogy kit mi érdekel, vagy hogy egyáltalán érdekel valakit is a sztori, ezért csak nagy vonalakban írom le.

Így legalább én is kiélhetem írni vágyásom és ha netán érdekel valakit, akkor ő is jól jár (ez utóbbi elég furán hangzott, igen).

Tehát kezdeném a legelején (mint valami elcseszett regény). Azt hiszem megint előkerül a történetben a magány. Most elkezdhetnék rinyálni, hogy jajj és én szegény. De ha azt nézem, nagyon is javamra vált. Ennek hatására volt időm végiggondolni mit akarok, hogyan akarom, volt időm végiggondolni a kapcsolataimat, a céljaimat és most biztosan az olvasók azt várnák, hogy azt írjam le milyen könnyen ment, és sikerrel jártam. Megvilágosultam, ha úgy tetszik (tudom, már benne volt ez a szó egy másik bejegyzésemben, de hát mit tegyek. Megtetszett a szó.), azóta boldog vagyok és kiegyensúlyozott. De azt kell, hogy mondjam ez egyáltalán nem így volt. Sok időbe telt, és közel sem volt könnyű, sőt még mindig tart. A véleményem időről időre változik. Hol feladnám már legszívesebben, hol pedig ujjongva futnám körbe a házat és kiabálnám, hogy milyen jó élni. Tény, hogy sosincs két ugyanolyan napom. Azóta lett munkahelyem, ami abból áll, hogy az egyik (direkt nem nevezem meg) fürdőben én irányítom a vendégeket, valamint segítek az ügyes-bajos ki dolgokban: például megkeresni a szekrényt, ahol öltözött (néha egészen elképedek az ilyen eseteken, de hát megesik az emberrel), vagy éppen elmagyarázni az angol turistáknak, hogy elfogyott a szekrény, lehetőleg legyenek már olyan jó fejek és ruccanjanak már át a másik épületbe, ahol kismillió van. Néha egészen jó fejek, néha pedig jó ha nem ordítják le az ember fejét (jelzem, előfordult), van hogy csípős kis odaszólásokkal próbálják zavarba hozni az embert (eleinte sikerült is), aztán már csak mosolyogva, magamban elküldtem a fenébe. Mindig azt hittem, hogy elég nagy toleranciával rendelkezem, de akadtak olyanok, akik eléggé kihoztak a béketűrésemből és bizony piszokul kellett uralkodnom magamon, hogy ne küldjem melegebb éghajlatra. Ilyenkor egy pillanatra lehunyom a szemem, felöltöm a kevésbé eszelős mosolyom és elszámolok háromig (egészen biztosan mókás látvány vagyok, de hát ez van). Néha sikerül, néha pedig fél doboz cigimbe kerül egy-egy ilyen nap.

De ez bele is fér, hiszen vállaltam, hogy kiszakadok a kis álomvilágomból, arccal egyenesen a hideg, sáros földre zuhantam. Megérte-e? Nem tudom. Az tény, hogy így sok mindenre döbbentem rá, kicsit másképp látom a világot. Tény, hogy néha piszok szar az élet (mondjuk ki, ha már... ), viszont azért bőven tartogat szépségeket, bármennyire közhelynek is hangzik. Nehéz elhinni, hogy a lejtő után jöhet az emelkedő, pedig ha elméletben így van, akkor nehogy már a gyakorlatban ne legyen így.

Valószínű, hogy megint atom sok marhaságot hordtam össze, de ezt majd mindenki eldönti önmagában. Minden esetre akik eljutottak, a bejegyzés végéig, azoknak már tartozom egy köszönettel

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.