A minap jutott eszembe(ezt a szót folyton elrontom), mikor éppen a metrót vártam. Illetve nem is eszembe jutott, hanem inkább lejátszódott, mint egy dia, vagy egy film. Egy igazán rövid film. Mégis olyan élethű volt, hogy egy idő után már nem is figyeltem a környezetem hangjait, mint pl. Marika néni panaszkodásait a kis Tibikéről, aki már megint nem fogadott szót a hétvégén, vagy az előttem ülő anyukát, aki hatalmas pocakját simogatta és közben mosolyogva dúdolt valamit (altatódal lehetett, de messze ült és mint írtam nem figyeltem), a srácot, aki percenként felém fordult, majd lesütötte a szemét, mint valami szégyenlős kislány. Egy idő után már tényleg kizártam mindent és csak erre a kis párbeszédre koncentráltam:
- Figyelmesebben olvass!
- Fogd be!
- Ha ilyen morcos vagy, talán holnap inkább otthon maradok.
- Maradj. Amúgy sem kell a segítség, megy ez egyedül is.
- Jó!
- Jó!
- Jó!
….
- Holnap fél négykor itt?
- Négykor. Még segítenem kell anyámnak.
Szóval tényleg nem hosszú, de nekem folyamatosan újra és újra lejátszódott. És a fura az volt, hogy minden alkalommal más-más dolgot vettem észre. Először a szereplők arcvonásait, aztán ahogyan a srác tartotta a tankönyvet, úgy, hogy a lány láthassa a matek példák egyvelegét, következő alkalommal a lány ruhája ragadta meg a figyelmem. Tehát mindig más és más. De mondjuk nekem ez nem nagy újdonság, hiszen mostanában szinte mindent így próbálok szemlélni és az igazság az, hogy szerintem mindenki így jár-kel a világban. Hiszen a helyszínek, ha csak parányit is, de napról napra változnak. Sosincs az út egy bizonyos részén két napig egy levél darabka. Persze most erre lehet mondani, hogy de érdekes módon a megállókban a kuka mindennap ugyanúgy a helyén van. Ez így is van, de ott is mindig változik valami, mert nem mindegy, hogy melyik oldalról nézem. Legalábbis szerintem, de ugyebár ez csak az én véleményem.
Utolsó kommentek