Hányszor kívántam én is ezt. Emlékszem mindig úgy gondoltam, hogy a felnőttek világa sokkal klasszabb, mert ők bármit megtehetnek. Bármikor, bárhová eljuthatnak. Akkor nem gondoltam még a pénzre (arra a nyüves szarságra), a naponta jelentkező elég "szép" problémákra, hitelekre, munkátlan időkre, esetenként "üres" hűtőkre, beteg gyerekekre és szörnyű balesetekre. Ami akkor szépnek tűnt, vagy ha úgy tetszik, az akkori rózsaszín ködhelyén a felnövés évei alatt csak a rémisztő valóság maradt. A "nagybetűs élet", ahogy mindig mondták. Hányszor hallottam a szüleim szájából, hogy örüljek inkább, hogy gyerek vagyok és nincs más elfoglaltságom, mint a az óvodába járás, a babázás, majd a tanulás. És milyen sok alkalommal legyintettem rá és sírtam, mert fel akartam nőni. Most meg. Sokszor azon veszem észre magam, hogy azt kívánom bárcsak visszamehetnék az oviba, a délutáni csendes pihenőkre, vagy a hatalmas játékok közepébe, a finom ebédekkel megspékelve. Vagy néha már ott vagyok, hogy milliószor újra felelnék le a középiskolai órákon, írnék matek dolgozatot, és igen, még az érettségit is bevállalnám megint. Fura, hogy mikor kiskoromban bakiztam, annak kisebb hulláma volt, mint most. Most gyomorideggel kelek és fekszem, mert egy baklövésem ezrekbe kerül, vagy éppen egy tanulmányi átlagba, vagy egy munkahelybe. Nem fokozatosan nő a teher, mint a mesékben. De nem ám. Egyszer rajtad van, másszor meg ott állsz teljesen meztelen lélekkel. Na és az érzések? Az a sok érzés, ami szétfeszíti a mellkast. Az a sok szeretet, szerelem, szív dobogás, sóhaj mögött megbúvó lángolás, gyűlölet, harag, düh, lelkiismeret furdalás, szomorúság, hiány. Annyi minden van a világon, aminek bele kéne férnie a szívbe és nem megy, mert túl kevés a hely, ahhoz a sok mindenhez. Olyan sok a boldog lehetnék és néha pont az az egy hajszálnyi valami szakad el, amin keresztül odajuthatnánk. Persze azért nem ennyire tragikus a helyzet. Annyi minden van, ami megmosolyogtat a fáradt napokon, egy erős baráti kéz, aki felránt a sáros földről, no meg a kedves határidő napló. 

És ha szerencsénk van nem szakad el az a valami olyan könnyen, vagy ha elég gyorsak vagyunk még pont átérünk ahhoz a bizonyos kapuhoz. 

El. De még hogy. Ma annyit mentem, mint az elmúlt egy hétben sem. Volt egy megbízatásom a főnökömtől. "Vidd már el ezt légyszi"- mondja ő. Én meg gyanútlanul rábólintok és hát kalap kabát robogok a megadott cím felé, kezemben a szerződéses dologgal. Fejben már megvan az útiterv(félig), de félútnál tovább valahogy sehogy sem jutok. Gondoltam míg odaérek lesz időm kifundálni merre az arra. (Nem lett). Rohanok, mint az őrült, aztán elérkezek egy "kereszteződéshez". Sokáig vakargatom a fejem, mire úgy döntök, időt is spórolhatok, ha arra megyek, plusz, mint hogy eleget tapostam már az utat a Deák felé, így hát jól ismerem az onnan vezető utat a Fővám térig. (nem ismertem). Fél óráig bolyongok, háromszor kerülöm meg ugyanazt a háztömböt, mire veszem a bátorságot, hogy megkérdezzek valakit. Közben már telefonos segítséget is kértem.

"Elég gáz, hogy milliószor voltam már arra és fogalmam sincs most merre kéne menni"- nevetgélem idegesen.

"Nem para, mond, hogy vidéki vagy"- jön a válasz a vonal végéről.

Abszolút logikus, persze. De azért kellemetlen. Végül ciki vagy nem ciki, félve odalépek egy nőhöz. Kedves, ki sem röhög, legalábbis nem annyira észrevehetően.

"Menj ki itt, aztán ott be, arra el, majd balra"-hadonászik segítőkészen.

Követem az instrukciót. Mosollyal az arcomon lavírozok ki az utcából, örülvén az életnek, hogy vannak még kedves emberek. De csak míg rá nem jövök hol is vagyok, mennyi sétámba fog nekem ez kerülni és én hülye miért nem mentem arra amerre még az utat is tudtam. Három szál cigi, egy fájós lábujj, elég szép telefonszámla(várhatóan), és egy munkásbrigád melletti sikertelen osonással egybekötött "de szép a kislány" után végül is eltalálok a Fővám térre. Közelítvén a célomhoz, csakhogy bebiztosítsam magam, hogy jó felé jövök, még megkérdezek valakit.

"Szia, ne haragudj, tudnál nekem segíteni?"- kérdezem abszolút szociális ember képét mutatva.

"Mi kéne?"- jön a válasz.

Hirtelen nem tudom mitől jön rám az enyhe fulladási kényszer, az éppen beszívott cigifüsttől, vagy a mindent felülmúló csodálatosan kedves kérdéstől. Végül is moderálván magam elhadarom az utca címét, mire a válasz: "Hát, igazából az a másik utca. Vagy nem. Én csak itt dolgozom. Nem tudom. "

Mire megköszönhetném, már el is fordul. Ez az a pont, mikor már úgy vagyok vele, hogy igazából még egy óra keresgélés belefér, amolyan "úgyis leszarom" módon. Kérdezni nagyon valószínű módon nem szeretnék, úgyhogy marad a netes GPS, meg a felfedező túra. Még két szál cigi, és lám, pontosan előttem a 10-es házszám. Még kettő is, csakhogy legyen miből válogatnom. Teljesen logikus módon én a sportboltot választom a hatalmas fotocellás ajtóval rendelkező iroda helyett. Aranyos, barna szemű srác köszönt, angol akcentussal a szája szélén. Mit adhat? Van szép női sportcipőjük, tök spéci futó cucc. Kedves. Bár ennyi cigi után aligha lenne tüdőm hozzájuk. Ismét következik a jól begyakorolt kérdésem. Zavart mosoly tőle. Elvileg ez az, de lehet, hogy mégsem. A másik rész is 10-es. Ideges mosoly tőlem. Vakítóan fehér bíztató mosoly kíséretében mondja, hogy segít. Rákeres a neten. Igen, igen az lesz az. Kilép a pult mögül. Kék suhi naci, kék póló, fekete foci cipő. "Gyere"-integet. Belépünk a fotocellás ajtón. Hatalmas recepció, barátságtalanul elegáns falak, barátságos szőke titkárnő. Két köszönet, egy mosoly és a barna szemű srác visszaindul a boltjába. Ismételt cím, név. Oké, oké. Tágas lift, ebédből visszatérő modell alkatú hölgyemények társaságában jutok fel az irodáig. Éppen nyíló ajtó, unott tekintetű (talán) arab srác (bár a Peti után kétesélyes) bevezényel. Alacsony, barna hajú titkárnő, fehérre meszelt falak, egy újabb név és két perc múlva előttem az átvevő hölgy, hálás mosollyal. Négy nagyon köszönöm, és már kint is vagyok az épületből, hogy aztán hazafelé vegyem az irányt. Azért útközben még vagy háromszor ellenőrzöm nem maradt-e nálam valami az átadandó dologból. Nem akarnék vissza menni. Isten mentesen a Fővámtértől egy darabig.

Utálom a letargiát és minden hozzákapcsolódó dolgot, de a pech, hogy mégis mindig olyan szépen megtalál. Nem szoktam ám magamra venni, ha az emberek... hát kimondom/írom bunkók. Főleg mostanság nem, mióta a fürdőkben dolgozom. Már megszoktam, hogy mindig van valaki, aki belém köt, mert nem mosolygok, vagy éppen, mert mosolygok. Természetesen ma is akadt: "Magácskát azért fizetik hogy mosolyogjon?!" - Hát hogyne. Magától értetődő, hogy azért kapom a tetves 450 ft-ot óránként, mert reggel 6-tól esetleg 10-től délután 1-ig, vagy 4-ig, megesik, hogy este 10-ig ott vicsorgok a kapuban(hozzátenném nem). A kedvencem, mikor a vendég segítség kérés céljából odalép hozzám, elkezdek magyarázni, nagyjából eltudom magyarázni, mert ő leint....leint?!Leint! (ezen sosem tudok túllépni). Majd elindul valamerre, aztán tízperc után visszajön, hogy mondjam el még egyszer, mert nem tudja. Habár ezzel nincs is baj, főként mert általában elütöm egy kevésbé kínos poénnal, vagy már csak azért is magabiztosabban mosolygok. Viszont, mikor már amúgy is "jókedvemben" talál meg egy kedves vendég kedves megjegyzése, vagy ha éppen már nem az az első, akkor valahogy nem mindig tudok laza csukló mozdulattal legyinteni és átsiklani a dolgok felett. Legelőször, mikor még egy-két napja dolgoztam ott, volt hogy majdnem elsírtam magam, aztán később fancsali képpel eloldalogtam, majd ahogy teltek a hetek, hónapok ezek a reakciók morgássá, magamban elküldöm a francba, végül kitartóan mosolygok, aztán max felélek fél doboz cigit szituációkká nőtték ki magukat (ezzel azóta van baj, mióta elterveztem, hogy leszokom, de ez más témakör). Hozzákeményedtem a feladathoz, de azért néha még nagyot tud szúrni egy szerencsésen megküldött mondat. Bár állítólag sokkal talpraesettebb lettem, mióta itt dolgozom. Azt mondják végre "lelöktem" magamról a harapófogós maskarát.

Szóval, ha úgy vesszük jót tesz nekem ez a munkahely. Igaz sokszor úgy kell visszafogni magam, és kicsit félek, hogy minél talpraesettebb leszek, annál nehezebben tudom majd befogni a szám. De majd fejlesztgetem a dolgot. Szerintem majd kajaszünetben kiállok ordítani a tetőre, vagy munka után beülök a"pszicho barlangba" (pszichiátria).

Menedzsment vizsga. Kívülről betéve tudom az anyagot. Beérek a terembe, leülök. Magabiztos mosoly terül el az arcomon, (de nem sokáig). A menedzsment tanár idegesen kommentálja lassúságunkat, mellyel a kihívásos rendszer miatt jutalmazzuk. Még idegesebb hangon olvassa fel a nevem. Nem téveszti el. Egy jó pont. Mégis, ahogy felé masírozok, a gyomromba megmagyarázhatatlan idegesség költözik, a lábaim összegabalyodnak. Visszamegyek. Még pár név és elém kerül a papírlap. Végig olvasom egyszer az instrukciókat, majd még egyszer. Bárhogy erőlködöm csak tíz perc után esik le mi a lényege a rendszernek, de akkor viszont a falba verném a fejem.

Nekilátok az első feladatnak. Előcsalogatom a tegnap kínkeservesen megtanult mondatokat. Tétován pillantok fel, amikor nem jut eszembe egy fontos szó. Már tegnap is küzdöttem vele. A tanár árgus szemekkel vizslat, máris puskát szimatol, pedig a tollon és az izzadságon kívül más nincs a tenyeremben.

Aztán hirtelen beugrik , már éppen leírnám, mikor meghallom a tanár harsány hangját: "örülnék, ha a hátsó sor nem puskázna". Úgy kapom fel a fejem, mint egy kisgyerek, akit szörnyű csaláson kaptak. Pedig jelen pillanatban nem terveztem külső segítséget alkalmazni. Naná, hogy elfelejtettem a szót, dühös tollkattogtatás kíséretében neki futok még egyszer.

Visszatérek a feladatokhoz. Alig vagyok túl az első részén, mikor meghallom az előttem ülő srác sóhajjal kísért pisszegését. Jó fej leszek, ha már ez volt az újévi fogadalmam egyike. Elforgatom a papírt, közben úgy teszek, mintha én is írnék. A srác persze nem ennyire diszkrét, lazán hátrafordul, mit sem számít, hogy a tanár ádázul felénk üget. A torkomban a szívem, nagyot nyelek. A tanár lépteinek tompa koppanásától a vajszínű, vagy sárga (sosem figyeltem meg kellőképpen) padlón, szinte kiráz a hideg. A második ilyen járőrözésénél érzem, ahogy a homlokomat elönti az izzadság. Elképeszt, hogy még csak puska maradvány sincs a közelemben (még a sálamat is levettem csak azért, mert rajta volt az az apró kis cetli-100% cotton), mégis úgy izgulok, mintha minimum egy kisebb raktárnyit rejtegetnék a zsebemben. De a tanár sem rest, járkál fel-alá, figyelmeztet, fegyelmez, körbe-körbe néz, mintha kémektől rettegne. Az első szó, ami eszembe jut róla a paranoid, de hát így van rendjén, meg aztán, ami azt illeti jogos.

Átnézem, leellenőrzöm vagy kismilliószor, aztán felállok és a tanár felé nyújtom a papírt. Megpróbálok rámosolyogni, de nem megy. Helyette elköszönök, mire egy halk hümmögés a válasz, na meg a figyelme, ami a zsebem tájékára koncentrálódik (itt még nem értem). Felháborodhatnék, jelenetet rendezhetnék, de inkább nem kockáztatom a jegyem.

Kifelé menet berohanok a tükörhöz. Meglátom a zsebemből kikandikáló papírzsepit, ami akár simán elmehetne egy jól előkészített puskának is. Anyázok.

Miután a káromkodás minden alfaját kipréseltem magamból felfelé igyekszem, hogy gyarapítsam a dohányzók számát. Útközben találkozom a csoporttársammal. A mondatokba ágyazott szavaim értelmetlennek tűnnek, valószínűleg azok is, amiről az arca visszafogott módon árulkodik.

Aztán metró, busz, villamos. Egy szál cigi, még egy és még egy. Hogy ideges vagyok-e? Talán.

Nem szeretem a bizonytalan dolgokat, főleg nem az egy helyben ülést és várást. Sőt, ki nem állhatom.

Azt mondják a lent után mindig a fent jön. Ezt mostanság én is megtapasztaltam és tényleg igaz, de bár ne lenne a lent annyira lent. Valahogy általában télen amúgy sem valami jók a kedély állapotok, de az már egészen más téma, mikor az a millió dolog szinte maga alá temet. Egy darabig lehet mosolyogni, úgy csinálni mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egy ideig még ha csak összeszorított fogakkal, de kilehet bírni, de aztán. Aztán jön, hogy viszket az orrunk, meg kell vakarni, vagy éppen nem bírja tovább a térd a súlyokat és ránk dől az egész. Hervasztó egy dolog, főleg az összeszedős része. Mert a romok alól ki kell mászni, a kificamított vállat vissza kell rakni a helyére, de éppen ez a része a legnehezebb. Piszok nehéz onnan felállni, mert hát ilyenkor szarsz bele, főleg, ha erőd sincs ahhoz, hogy felállj.

Aztán egy nap valaki elsétál melletted a megállóban, megáll egy pillanatra és rád mosolyog, munkába menet, hajnali fél hatkor végig sétálsz a Duna mellett, meglátod a vízfelszínén tükröződő gyönyörű fényeket, megnevettet a munkatársad, egy idős hölgy puszit ad, csak mert segítettél neki. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy elkezdesz felállni. Szépen lassan, de legalább elkezdted. Innen, pedig szinte mindig akad egy jó barát, aki elkapja a csuklód és segít felkászálódni.

Kissé borongósra sikeredett tudom, és éppen ezért erősen gondolkoztam, hogy kirakjam-e a blogra, de aztán úgy döntöttem, hogy végül is menjen, ha már egyszer. A terjedelemre csak annyit írnék, hogy kevés igen, de megpróbáltam összefoglalni a lényeget és lehetőleg nem át esni a sír a szám oldalra. (ha sikerült, akkor elnézést, de épp ezért jöhetnek a vélemények, észrevételek, kritikák :) )

Furcsa dolog ez az írás. Ha itt megy, a másik blogon nem, ha pedig ott igen itt nem. Azt hiszem az utóbbit megtapasztalhattam én is és azok is, akik esetleg nem adták fel időközben a blog nézegetését (előre is köszönet nekik). Hosszú idő után valahogy megint sikerül itt is pötyögni. Azért valahogy, mert igazából fogalmam sincs, hogy lehet, hogy majdnem egy hónapnyi szünet után, talán több nem néztem, most kedvem támadt hosszabb blog bejegyzést szerkesztgetni. De azt hiszem nem is annyira fontos a miért, inkább az, miről. Az igazat megvallva még én sem nagyon tudom, miről kezdek majd írni. Millió dolog történt azóta, hogy itt szüneteltettem az írást. Mivel nem tudom, hogy kit mi érdekel, vagy hogy egyáltalán érdekel valakit is a sztori, ezért csak nagy vonalakban írom le.

Így legalább én is kiélhetem írni vágyásom és ha netán érdekel valakit, akkor ő is jól jár (ez utóbbi elég furán hangzott, igen).

Tehát kezdeném a legelején (mint valami elcseszett regény). Azt hiszem megint előkerül a történetben a magány. Most elkezdhetnék rinyálni, hogy jajj és én szegény. De ha azt nézem, nagyon is javamra vált. Ennek hatására volt időm végiggondolni mit akarok, hogyan akarom, volt időm végiggondolni a kapcsolataimat, a céljaimat és most biztosan az olvasók azt várnák, hogy azt írjam le milyen könnyen ment, és sikerrel jártam. Megvilágosultam, ha úgy tetszik (tudom, már benne volt ez a szó egy másik bejegyzésemben, de hát mit tegyek. Megtetszett a szó.), azóta boldog vagyok és kiegyensúlyozott. De azt kell, hogy mondjam ez egyáltalán nem így volt. Sok időbe telt, és közel sem volt könnyű, sőt még mindig tart. A véleményem időről időre változik. Hol feladnám már legszívesebben, hol pedig ujjongva futnám körbe a házat és kiabálnám, hogy milyen jó élni. Tény, hogy sosincs két ugyanolyan napom. Azóta lett munkahelyem, ami abból áll, hogy az egyik (direkt nem nevezem meg) fürdőben én irányítom a vendégeket, valamint segítek az ügyes-bajos ki dolgokban: például megkeresni a szekrényt, ahol öltözött (néha egészen elképedek az ilyen eseteken, de hát megesik az emberrel), vagy éppen elmagyarázni az angol turistáknak, hogy elfogyott a szekrény, lehetőleg legyenek már olyan jó fejek és ruccanjanak már át a másik épületbe, ahol kismillió van. Néha egészen jó fejek, néha pedig jó ha nem ordítják le az ember fejét (jelzem, előfordult), van hogy csípős kis odaszólásokkal próbálják zavarba hozni az embert (eleinte sikerült is), aztán már csak mosolyogva, magamban elküldtem a fenébe. Mindig azt hittem, hogy elég nagy toleranciával rendelkezem, de akadtak olyanok, akik eléggé kihoztak a béketűrésemből és bizony piszokul kellett uralkodnom magamon, hogy ne küldjem melegebb éghajlatra. Ilyenkor egy pillanatra lehunyom a szemem, felöltöm a kevésbé eszelős mosolyom és elszámolok háromig (egészen biztosan mókás látvány vagyok, de hát ez van). Néha sikerül, néha pedig fél doboz cigimbe kerül egy-egy ilyen nap.

De ez bele is fér, hiszen vállaltam, hogy kiszakadok a kis álomvilágomból, arccal egyenesen a hideg, sáros földre zuhantam. Megérte-e? Nem tudom. Az tény, hogy így sok mindenre döbbentem rá, kicsit másképp látom a világot. Tény, hogy néha piszok szar az élet (mondjuk ki, ha már... ), viszont azért bőven tartogat szépségeket, bármennyire közhelynek is hangzik. Nehéz elhinni, hogy a lejtő után jöhet az emelkedő, pedig ha elméletben így van, akkor nehogy már a gyakorlatban ne legyen így.

Valószínű, hogy megint atom sok marhaságot hordtam össze, de ezt majd mindenki eldönti önmagában. Minden esetre akik eljutottak, a bejegyzés végéig, azoknak már tartozom egy köszönettel

"Velem szemben ült. Látszott az arcán, hogy a letargia hullámai mindjárt összecsapnak a feje fölött.

Egyetlen kérdés merült fel: Vajon tud úszni?"

Hosszú ideje keres valamit az ember, aztán megtalálja. Kiderül, hogy jobb lett volna soha rá nem találni.

Azt hiszem én ezentúl kihagyom a keresést.

Na tessék. Megkezdődött a sulis para időszak. Idén valamivel nagyobb dózisban, talán még egy lovat is kiütne, vagy kitudja. Ismét bebizonyosodott, hogy hiába voltam jó kis diák és intéztem el nyáron az egyéb apróbb-cseprőbb műveleteket, most a falba verhetem a fejem, mert hiába szántam rá fél órát. Pedig azt hittem most majd nyugodtan hátra dőlhetek, aztán kiderült, hogy a buksi simogatás bizony elmarad. Nem beszélve a jóóól van ügyes vagy becézgetésekről, na meg a magamtól magamnak ajándékozott Pöttyösről. Puff nekem! Néha még számomra is meglepő mekkora szerencsétlen állat vagyok. Idén sem kezdem normális szívveréssel a sulit. Bár mondhatnám, hogy már megszoktam, sőt lassan már ez lesz a normális. Lehet, hogy jövőre sírhatok, ha minden rendben megy. Ki tudja már mi vár rám holnap, nem hogy jövőre. Viszont itt egy kis zene, nagyon is mai viszonylatban mérve (nem ez a szám nem mostani, de nem is arra értettem):

Nos, úgy tűnik visszatért az ihlet. Igaz csak egy pillanatra, talán csak itthon hagyta a bikinijét, nem tudom.

Minden esetre a téma felhozatalt köszönöm neked kedves B! :)

Szóval, az egyik netes oldalon (kihagynám az ingyen reklámot) igénybe vettem a chates ablakot. B-vel beszélgettünk, úgy nagyjából mindenféléről, mikor felütötte a nem is olyan ismeretlen téma a fejét. Az a már sokat hallott, miért van, hogy a normális, jó küllemű fiatal emberek, a kissé felpumpált, plasztik hölgyeket választják maguk mellé (előre is bocsánat, de tényleg ez volt a téma és úgy gondoltam megéri megemlíteni. ugyanakkor próbáltam finoman megfogalmazni). Vagy milliószor merült már fel bennem is az utcán sétálgatva, vagy éppen a villamoson ülve, mikor megláttam egy hasonló párost.

Tény és való, hogy már tegnap hozzá kezdtem a téma megírásához, de közben aludtam rá egyet. És arra jutottam, hogy igazából nem tudok róla írásban véleményt foglalni tűrhető stílusban. Még szóban is nehezemre esik, gondolatban is csak néhány percig ízlelgetem magamban, aztán valami mindig elvonja a figyelmem. Mivel választ nem igazán tudok a kérdésre, így behatóbban is irtó nehéz vele foglalkozni. Mert lehetek én az előítéletes, megmondom ki kicsoda, atom arc, de hát valljuk be, nem ismerem őket. Nem ismerem a gondolkodásmódjukat (legalábbis a legtöbb hasonló pár formációnak), így nem tudom mit miért tesznek, hogyan éreznek. Persze számos alternatíva fordul meg a fejemben, jobbnál jobb alpontokkal, de azok általában nem nyernek bizonyosságot, így meg kudarcra van ítélve a téma. Nem. Tényleg ötletem sincs, hogy miért van ez így. Mivel én nem éppen tartozom a szilikon csodák halmazába, így pont ezért nem tudok erre választ adni. Megmaradnék tehát örök kérdezőnek. Először is, azt kérdezném, hogy miért? Persze tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok én egy modell alkatú szépség, de ebbe inkább most nem mennék bele, az sokkal hosszabb fejtegetés lenne. Inkább nem is magamból indulnék ki (igen tisztában vagyok magammal, bár néha én is átesem a ló túloldalára, aztán megy a nem csodálom, hogy nem vesznek észre, de ez időszakos és szerencsére ritka). De akkor is? Ha már azt nézem, hogy vannak az ismeretségi körömben értelmes, gyönyörű csajok, akiknek a humoruk is a helyén van, és mégis a legtöbbjük egyedül van. Tehát így már mindjárt jogossá válhat a kérdés, hogy : hogy, hogy nem őket találják meg a már fent említett úriemberek? Nem igazán értem, hogy mi hogy van. Tudom, majd az évek meg a rutin...

Erre tombolni kéne, de a meleg kiölte ezt a vágyat (azért hallgassátok egészséggel):

Elcseszett meleg van (ez még a szebbik kifejezés rá), szinte lángol az elmém, vagy lehet, hogy az a ruhám. Őrjítő! Üvölt a Strokes, ami már rég nem esett meg, de már éppen esedékes volt. Minden esetre sajnos ettől sem hűl le a levegő, csak még melegebb lesz, ahogy az asztal alatt a lábam táncra perdül.

Egy dologban azonban biztos vagyok, az ihlet is nyaralni ment, így most egy darabig elcsöndesül a blog, max zene lesz.

Én meg megyek belevetem magam egy szökőkútba.

Ha már az írás nem megy, szóljon egy kis zene. Bár azt hiszem ebben minden benne van, amit csak bele lehetne foglalni egy bejegyzésbe :

Fura dolog ez szó, hogy kapcsolat, bár még furább a jelentése (persze itt nem csak a szerelemre gondolok, hanem mindarra, amit ez a szó magában foglal). Mindig annyi a kérdés és a labilitás, vagy a félelem. Sosem tudhatjuk, hogy az, akihez valamiféle kapcsolat fűz meddig marad velünk. Hogy tényleg velünk akarnak-e maradni, vagy, hogy mennyi idő jut erre. Nekem igazából sosem ment jól ez a dolog sem. Mint már említettem sosem tudtam kifejezni magam, és éppen ezért sokszor megrövidült az a bizonyos időtartam. Ez természetesen azzal járt, hogy bizalmatlan maradtam. Ezek a kérdések, pedig megmaradtak, sőt csak sokkal több lett, mint szerettem volna. Biztosan mindenki veszített már el olyat, ami fontos volt. Például egy régi játékmacit, ami már olyan régóta megvolt, aki éjszakákon át vigyázta az álmunkat távol tartva a mumusokat, de aztán hirtelen elveszett (lomtalanítás, egyszer csak a szemét közé keveredett, ki tudja). Persze másnap apu jön egy másikkal, hogy pótolhassa. De ilyenkor mindig bebizonyosodik, hogy azt a macit nem lehet pótolni. Abból csak egy volt. Az új maci pedig ismeretlen, de leginkább másik. És mivel maci, valamilyen szinte hasonlít a régire, így mindig csak arra gondol az ember. Tán durva hasonlatnak tűnik, de mintha ilyenek lennének az emberi szituációk is. Új barátságokat kötni, vagy új szerelmet találni piszok nehéz. És kitudja, hogy olyan lesz-e mint a régi volt, hogy olyan jó lesz-e és ugyanúgy bízhatunk-e. És ha bízunk, mi lesz? Hogyan tovább, ha belemegyünk egy ilyen dologba? Sokan azt mondják, jaj már, hiszen ez majd kialakul, a dolgok mennek a maguk útján. De mi van, ha mégsem. Na igen, ez van, ha valaki hiszem, ha látom típus. Mégis mindig tisztelettel tekintek azokra, akik azt mondták, ők tudják, biztosak benne. Belőlük mindig sugárzik a biztonság és a határozottság. Ez pedig állandóan lenyűgözött. Azt hiszem van még mit tanulni, méghozzá bőven. De nem baj, igaz, hogy tanulni nem mindig jó, ellenben tudni. Na az már sokkal jobb...

Fura érzés látni valakit, akiről már azt hitte az ember, hogy elfelejtette. Vagy legalábbis, már hosszú ideje nem jutott eszébe. Még furább az egész, ha ez a valaki egykor igen fontos volt (most regélhetnék, az "elején tök jó volt, de aztán pokolian elbaltáztam és itt a vége fuss el véle" sztoriról, de azt hiszem ez elhagyható, hiszen biztosra veszem, hogy mindenki ismeri). Néha meglep, hogy az élet miféle lenyűgöző időzítéssel tudja a képembe vágni a mocskos rongyot. Ráadásul mindig a legjobb helyen (a forgalmas metró nem a legjobb platz egy ilyen viszontlátáshoz, főleg, mikor ezt a viszontlátást fulladásszerű levegő vétel kíséri). Elég kellemetlen egy ilyen szituáció, és ma én is újra megtapasztalhattam. Bár azt elég murisnak találtam, hogy mikor elkezdtem fulladozni, a mellettem ülő Terike néni rögtön arrébb húzódott és úgy nézett rám, mintha most léptem volna le a Marsról, kezemben Dart Wader fénykardjával. Persze ez csak pár másodpercig kötötte le a figyelmem, mert aztán mágnes módjára ismét az ismerős ismeretlen (nevezzük így, kicsit hosszú és bonyolult, de eléggé kifejező) vonzotta magára a tekintetem. Szerencsére a tömeg éppen annyira eltakarta, hogy ő ne vehessen észre (ilyenkor áldom a hering járatos metró kocsikat). Miután magamra operáltam a napszemüvegem, sikerült kiverekednem magam a tömegből. El tudom képzelni hogy nézhettem ki, ahogy eszelősen robogtam a kijárat felé. Na, nem mintha bármi bajom lenne a kedves már imént említett ismerős ismeretlennel, sőt. De azt hiszem, egyszerűen csak nem bírtam volna el a tekintete súlyát, illetve... esélyes, hogy inkább megijedtem, hogy nem bírnám el. Tényleg elég fura érzés volt. Most élhetnék valami humoros kis idézettel, de erre valahogy egy sem illik. Talán egy mégis akad. Ha nem is fejezi ki jól, de azt hiszem a "kicsi a világ.." kezdetű mondást próbálnám ki. Mert bizony ez esetben elég kicsi volt. De most komolyan mekkora az esélye, hogy egy tegnapi ügy miatt nem tudtam előbb arra menni, ezért ma kellett mennem? Aztán lekésem a buszt és pont azzal a metróval, pont akkor, pont ott? Egy biztos, ez agyrém, így inkább nem törném ilyeneken a fejem.

Maradnék annál a meghatározásnál, hogy eszelős egy alaphelyzet--> örök "kedvenc" a váratlan választék.

Ma mikor a gondolataim között bolyongtam fura dolog történt. Lassan mozogtak előttem, még csak parancsolnom sem kellett nekik. Szépen komótosan sorba rendeződtek. Persze ezt effajta rendezett káosznak nevezném, de mindjárt átláthatóbbak lettek a dolgok. Vagy ha úgy tetszik „szabályosan szabálytalan” módon (ez a minap jutott eszembe a villamoson--odáig még nem jutottam el, hogy értelmesnek nevezzem, de ha sokat gondolkozom rajta csak bonyolultabbá válna, attól pedig isten mentsen mindenkit). Szóval egy ideig töprengtem, vajon mit akar jelenteni ez az egész? Vajon mire akarnak rávezetni a gondolataim? Aztán hirtelen rájöttem. Mintha félrehúzták volna a szemem elől a függönyt. Ezek voltak azok a dolgok, mint például az érzések, amikről mindig olyan nehezen beszéltem. Voltaképpen sosem tudtam magam igazán kifejezni e téren. Mindig hebegtem-habogtam, és persze mindenki állt előttem értelmetlenül, azzal a bizonyos wtf? tekintettel, egészen addig, míg végül már én is nevettem saját magamon. A mélyebb, és különösen nehéz érzésekről sosem tudtam beszélni, vagy írni. Nagyon valószínű, hogy éppen ezért kezdtem írni, mert azt reméltem itt a papíron sikerül, ha már egyszer nem vagyok éppen a szavak embere. De hamar rájöttem, hogy így sem éppen sétagalopp a dolog. Szinte küzdök magammal, mikor ilyenre kerül a sor. Bár már ez is csoda, hogy ennyire lebírom írni a dolgokat, ugyanis régebben egyáltalán nem bírtam megtenni. Pedig hányszor akartam én is olyan könnyedén és zökkenőmentesen kimondani, amit érzek, de valamiért mindig falakba ütköztem. Hogy miért? Magam sem tudom. Egy darabig azt hittem, hogy belőlem az kifelejtődött, hogy egyáltalán nem is „programozták” belém (megállapítás: túl sok sci-fit nézek), de persze az idő megértette velem, hogy ez nem így megy (bár talán kissé mókásan hangzik, vagy inkább fellengzősen, de ahogy egyre idősebb leszek, kezd tisztábbá válni a szitu). Az érzések mindenkiben ott vannak, vagy legalábbis ott kell, hogy legyenek (mindenesetre szeretném remélni, hogy vannak). Mégis a legtöbb embernek gyöngyözni kezd a homloka, ha netán szóba kerül ez a téma (nehéz beismerni, de én is közéjük tartozom). Elfolytjuk őket, hét lakat alá zárjuk, de minek, hiszen egyszer úgyis összecsapnak a fejünk felett a hullámok. Erről most eszembe jutott egy kedves tanárom mondása: " Nem baj fiam, jobb kint, mint bent". Persze ő nem pont arra gondolt, amire én (lehet tippelni mire, nem szívesen részletezném) de ha más megvilágításba helyezzük a mondatot, akkor értelmet kaphat ez a dolog is. Természetesen tudom, hogy mondani/írni könnyebb, mint tenni, de végül is idő van, és mindig akad valaki számunkra fontos, akinek elszeretnénk mondani, hogy mi a helyzet, de sosem tettük meg. Talán, ha szépen apránként próbálkozunk ezzel, akkor azért valamit csak ki lehet csikarni magunkból (ismét csak remélhetem, hogy így van, főként, mert én is éppen ezzel próbálkozom). Tény, hogy pokoli nehéz és néha közröhej tárgyává válik, aki megpróbálja, de hát istenem, nevessünk velük (nos, ez nem minden esetben bölcs tanács. még a végén jön az újjal mutogatás, meg az ez kattant titulus). Viszont minden tekintetben szerintem egy próbát megér, aztán kitudja...

Három nap. Három nap azért elég hosszú idő. Három nap alatt sok minden történik. De nem velem. A gondolatok ösvényén kívül nem igen voltam máshol. Bár ami azt illeti baromi jól esik itthon ejtőzni. Észre vettem magamon, hogy még a házi munkát is piszok jól esik csinálni (tényleg beteg lettem). A délutáni nyugodt sorozatnézésről meg egyenesen nem tudok lemondani, bár igaz, hogy mostanság rákaptam, az Odaát-ra (mint tudjuk nem éppen egy könnyű kis vígjáték, bár nem is annyira vészes, mint gondoltam), ami nem hagy aludni, de ettől függetlenül jó. Pedig én sosem voltam egy horror fan. Sőt jobb szerettem a bárgyú romantikus filmeket, meg a vígjátékokat, esetleg az akció filmeket. Viszont mostanság egyszerűen nem bírok ránézni egyetlen romantikus filmre sem (egyenesen hányingerem van tőlük, már ha nem alszom el rajtuk). Mivel ezeket nem akartam nézni, így arra jutottam jobb lenne egy kicsit erősebb, kevésbé lavórt kívánó nyálcsorgatós téma felé nézni. És mivel az öcsém nem rég fejezte be ezt a sorozatot én is kedvet kaptam hozzá. Igaz, hogy eleinte kicsit féltem belevágni, hiszen egyszer-kétszer áthaladva a szobáján belekukkantottam pár jelenetbe és azok nem igazán tűntek barátságosnak (nagyon valószínű, hogy én folyton azokat a részeket kaptam el, mikor előbújtak a szörnyek-- kinek ne lenne ismerős az a bizonyos mondat gyerekkorból: De anyaaa, én akkoris láttam, ott volt az ágyam alatt. Had aludjak itt!-> Még szerencse, hogy a mostani ágyam alatt nincs hely. Nem tudom, hogy jutott eszembe). Végül is aztán szombaton rávettem magam. Leszámítva az elejét, mikor rekordgyorsasággal dobogott a szívem attól a tipikus "most fog előbukkanni a gonosz bestia és most fogod összeszarni magad" zenétől. Aztán ahogy "gyalogoltam" részeken át, rájöttem, hogy az egyetlen, amitől rám jön a szívroham, na meg az esetleges sokkhatás az, az, mikor bögyös, általában szöszi, nádszál vékony csajokra támad a szörny, ők meg fülsüketítő sikollyal konstatálják, hogy állati nagy szarban vannak. Ezek azok a részek, mikor miután újraindítottam a szívem, millió "szép" szó hagyja el az ajkam, melyeket inkább most nem foglalnék írásba. De most komolyan. Szerintem már attól szörnyet halna a csúnya gonosz lény, ha az arcába ordítana egy ilyen kedves szilikon csoda. Viszont egyet sosem fogok megérteni, mégpedig, hogy miért van az, hogy ők valahogy mindig a gyilkos, szörny esetleges gyilkos törpeszörny irányába futnak. Vagy éppenséggel lemerészkednek a zaj forrásához még akkor is, ha tudják, hogy nem valószínű, hogy élve visszatérnek. Ilyenkor szoktam önmagamból kikelve ordítozni, hogy: " Te idióta barom! Mi a ....-ért mész oda?! Nem jó ötlet, nagyon nem jó, há' meghalsz bszki. Na tessék. Megmondtam." (Igen néha a kelleténél jobban beleélem magam a filmekbe. Persze később esik le, hogy ezt ő nem igen hallja, no meg, hogy ez film, de legalább jót nevetek magamon, meg anyám is-már megéri). Bár azért néha én is tudok hasonló idiótaságokat csinálni (pl, ha motoszkálást hallok éjszaka a kert felől, vagy az ajtó felől, akkor se szó se beszéd kinyitom és körbe nézek, igaz, hogy közben vagy milliószor összecsinálom magam, de hát mit ad isten kíváncsi vagyok-- de szeretném én ezt mondani, ami biztos, hogy mindenkinek ismerős: Bitang jó a műsor fiúk, és pánikoltam? Egy cseppet sem.-> hányszor pörgettem vissza ezt a Múmiában látható jelenetet) nem tudom, hogy ebből a sok filmből jön-e az inspiráció, mindenesetre le kéne szoknom róla. Vagy ha már nem megy, akkor el kéne mennem gyúrni, na meg kissé több spiritusszal kéne rendelkeznem. Vagy csak egyszerűen tanulni a filmekből (hasznos-e? fogalmam sincs. de ki nem szrja le), szórakozásnak jó, aztán csak remélhetem, hogy én nem futok össze halfejű csigatestű, emberevő állatkával. Ha netán mégis, akkor majd előkapom a motoros láncfűrészt- ha már horrorfilm, akkor legyen stílusos nem?

-Örültem volna. Igazán örültem volna, de tényleg.

-Dehogy örültél volna.

-De. Igenis. Elképzelhetetlenül. Ha csak egyszer odajött volna és megkérdezi: mi a stájsz? Én örültem volna.

-Ez nem igaz.

-Ezt meg miért mondod?!

-Mert ha egyszer odament volna, akkor vártad volna következő alkalommal is.És különben is. Mi az, hogy stájsz?

-Lényegtelen. De talán igazad van.

-Persze hogy igazam van, mindig igazam van. Még akkor is, mikor nincs.

-Bosszantó egy alak vagy.

-De, csak mert igazam van.

-Pontosan.

-Na látod, hogy most is nekem van igazam…

Hát itt volnék ismét (kedves naplóm?-majdnem). Említettem, hogy a szerdai nap második felét, mely igen érdekes attrakcióival feltette a pontot az i-re, még megemlítem. Nos, tényleg jobb lett volna tegnap megtenni ezt, mert az emlékek máris fakóbbak és távolibbak, de próbálok eleget tenni a valóságnak.

Szóval a jó kis orvosos sztori után még találkoztam kedves Zs-vel (ha megengeded belefoglalnálak ebbe a kis bejegyzésbe, utólagos elnézésedet kérem, ha esetleg mégsem). Beszélgettünk egy jót, ami már rám is fért, utána haza tempóztam, hogy két bögre kávé után ismét útnak eredhessek, ugyanis várt rám a tesóm és a ugyebár ránk a Sziget feszkó. Egy kis izgalom, tavalyi jó emlékek, és még valami keveredhetett a levegőben, amitől úgy éreztem nem is megyek, hanem szállok (nem fű volt. csak a tisztázás végett). Miután felnyaláboltam őt a munkahelyéről, azon nyomban elindultunk a helyszínre. Leszállva a HÉV-nek nevezett járgányról máris megrohantak a ticket-et vennék mondatok, valamint a furábbnál furább arcok. Persze mi egy kakaós csiga elfogyasztása közben haladtunk a sorral, mely olyan látványt keltett, mintha egy "halraj" haladt volna nagyobb mélységek felé. Mivel már tavaly is megjártam ugyanazt az útvonalat, így idén már egyáltalán nem volt meglepő a tömeg, sőt még kevésnek is találtam. Amint áthaladtunk a kismillió ellenőrző kapun kezdődhetett az ereszd el a hajamat szituáció, amit mondanom sem kell nem kissé élveztem. Egy elég jó Rise Against koncertnek lehettem tanúja, igaz nem onnan, ahonnan szerettem volna, de az igazság az, hogy "szép" szóval élve szartam rá. Már az is nagy szó volt, hogy ide kijutottam, szóval örült a fejem rendesen. Ezzel természetesen nem voltam egyedül, mivel jó pár őrült arc konstatálta, hogy "fsza a party" (igen hozzánk is utat találtak, de nem bántam, én jót nevettem). Meg volt a kötelező sör eső is, ami indokolatlanul telibe talált, de "egye fene" legyintéssel mosolyogtam egyet, és tovább imbolyogtam a tömeggel. Ahogy csatlakozott egy leányzó hozzánk, azt gondoltam na most fogok egyedül bandukolni a sátrak között és hallgatagon figyelni az embereket. Többé-kevésbé így volt, de még ezt is élveztem. Egy hét szobában gubbasztás után ez maga volt a "vidám park". Csak haladtam előre (néha még a lábam elé sem figyeltem, aminek egy-két majdnem a poros talajjal való csókolózás lett a vége. szerencsére még időben kapcsoltam), figyeltem az egymással beszélgető, ordibáló, piáló, fesztivál mámoros embereket, megannyi kajás, piás sátrat, amik szinte elmerültek az emberek gyűrűjében. Már magában is tetszett a látvány, de amint elkezdett esteledni és a fények világosból, félhomályba váltottak teljesen jól éreztem magam (erre valószínűleg rásegített az elfogyasztott sör adag is). Megjártam egy koncertet, ahol dj nem tudom ki játszott (ekkor még sörtelenül), de a sátorban uralkodó hangulat, valamint a tesóm és a barátnője felőli hangulat kissé magával ragadott. Nem mondanám, hogy megmozdultam rá (bár a talaj annyira lüktetett a rajta doboló lábaktól, hogy nekem nem is kellett). Annyi ember közé ragadtam be, amennyit egy hét alatt nem láttam összesen és leszámítva az izzadt szőrös mellkas okozta sokkot, no meg a retina vakító fényeffekteket egész jól elvoltam. Egészen addig míg rá nem jöttem, hogy lekéstem a Quimbyt. Ugyanakkor ezután következett a sörbe fojtott bánat (megjegyezném össz-vissz másfél korsó csúszott le, tehát bár nem voltam berúgva én is csatlakoztam a tesómmal a már megnevezett fesztivál mámorhoz). Ezután már az sem feszélyezett, mikor a wc-knél megtalált minket pár francia srác, az egyikük latex pingvin jelmezben domborított (felettébb jót mulattam a látványon). Majd az utolsó koncert végig tombolása (elképesztő volt, ahogy szó szerint hullámzott a talaj alattunk) után haza felé vettük az irányt. Bedőlve az igen kellemes puha ágyba, mely egyfajta megváltásként szolgált elnyűtt derekamnak és lábamnak, gyors álom nehezedett rám. De álmomban azért visszamentem a Szigeten hagyott hangomért, meg egy esetleges jó koncertért.

Nem mondom. Miért? Nem mondhatom. Nem tudom. Nem akarom? Nem is akarhatnám.

A fura, hogy ma még nem akartam megosztani a tegnap történt dolgokat. Ugyanis milliónyi dolog történt, olyannyira elfáradtam, hogy még levegőt venni is nehezemre esik (ezért elnézését kérem mindenkinek, az esetleges helyesírási hibákért, értelmetlen mondatokért és a kisebb-nagyobb bakikért). Persze tudom, leírhattam volna holnap is, de ma még viszonylag frissek az emlékek és élmények. Így pedig köztudottan jobban átlehet adni a dolgokat (indokolatlanul sokat használom ezt a szót, de hát mit tegyek, ha egyszer ezzel tökéletesen kitudom fejezni magam. Ami mellesleg szánalmas). Tehát minden a fájdalmasan korai ébresztővel indult, ugyanis a szokásos 10 óra helyett 7-kor keltem. Ez azért történt, mert "beutaltak" a János kórházba, tüdőszűrésre (nem, semmiféle gikszer nincs a tüdőmmel, amit most már az értelmezhetetlen lelet is bizonyít). Csupán az új tantárgyak listáján megjelenő gyakorlatomhoz kellett. Elvonszoltam magam odáig, és kisebb kavarodás után (ismét tudatosult bennem milyen "tájékozottak" az emberek-persze ebbe magamat is beleértve) eltaláltam odáig. A portás még elég jó fej volt, mosolygott (látszott rajta, hogy nem bánja, hogy egy ilyen idiótát sodort elébe a sors, sőt még készségesen segített is). De útban a röntgenhez, hogy biztosan ne tévedjek el, megkérdeztem egy velem szembe jövő nővér csapatot, hogy mégis úgy merre navigáljak tovább. A válasz persze kimerítően jó volt, de egyikük sem nézett a szemembe, mintha ott sem lettem volna, még csak meg sem álltak, menet közben magyarázták el, azt sem várták meg, hogy megköszönjem. Ezután a röntgen bejáratánál szintén csak bebiztosításképp, megszólítottam egy éppen dohányzó nővért, aki éles hangon kinyögött egy "igen, ez az, az épület" monológot (hozzá tenném ő sem nézett rám). Persze megszoktam már, hogy nem nagyon kötöm le az embereket, de azért ha kérdeznek tőlem valamit, akárki kérdezze is, veszem a fáradtságot, hogy ránézzek és meghallgassam (tehát rosszul esett). A második alkalommal ugyanaz a nővér bejött (ő volt a beteg felvételes, had ne mondjam kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam), nos, ott sem lengte be a kedvesség. Jó, megértem én, biztos fáradt volt, ideges, talán volt valaki aki felidegesítette, de azért nem kell leharapni a fogvacogó ember fejét. Szóval egy gyors vizsgálat után, 1 óra folyosón ülés után, pont ő volt az, aki odajött hozzám és megkérdezte mire várok. "A leletemre"- morogtam. Na igen, itt már én is kissé ideges voltam a tipikus kellemetlen kórház szagú folyosótól, ami már magában elég, hogy össze tojják magukat félelmükben a vizsgálatra várakozók, bár az sem tette könnyebbé a dolgokat, mikor abban a kis "öltözőben" várakoztam, hogy behívjon az orvos, meghallottam egy mentős srác hangját. " Utat kérünk. A szemészeten újraélesztésre volt szükség". Hirtelen reflex szerűen pánikba estem. Azt sem tudtam melyik ajtón surranhatnék ki észrevétlenül. Aztán persze megnyugtattam magam, hiszen nekem nem volt félni valóm (önzőség-pontlevonás). No meg a másik kellemetlen élmény is közrejátszhatott, amint a vizsgálat után a folyosón ülve egy idős néni sikoltozását hallgattam, akit szintén megröntgeneztek. Szinte még most is hallom a hangját, mely folyton azt kántálta: "fáj, nagyon, nagyon fáj!" (és hát mint már említettem mostanság nem igazán bírom hallgatni, vagy látni, ha valaki szenved, szóval eléggé adott a hangulatomnak).

De végül pont az a "kedves" nővér kerítette elő a leletemet és járult hozzá ahhoz, hogy ne kelljen ott még minimum egy órát ülnöm. Kifelé haladva szinte futottam. Futottam az elől a sok arc elől, a megfáradt, fájdalmakkal küszködők arca elől (én is tudtam, hogy ez lehetetlenség, de nem bírtam parancsolni a lábamnak, isten tudja miért). Mégis így visszagondolva a legtöbbjük bátran, mosolyogva tűrte a kórházi létet és csak akkor hullt le az álarcuk, ha azt hitték senki sem látja őket. Én azt hiszem, őket nevezném hősöknek. Igaz, tényleges hősök.

A nap második felét, azt hiszem mégiscsak holnap pótolom, megyek iszom egy kávét.

-Következő!

-Jó napot! Egy sajtburgert, egy kis colát, és egy közepes krumplit kérek szépen.

-Oké, máris!

...

-Tessék.

- Már bocsi, de én sajtburgert kértem.

...

-Parancsolj! Ez így McFelelő?

-...

Mivel, ma túl sok gondolat kering a fejemben, ahhoz, hogy akár egyet is megragadjak és leírjam, úgy döntöttem mutatok valami mást. Mint említettem előfordul, hogy jön egy-két kósza ötlet (elalváskor, a buszon, stb.) és abból szépen lassan összeáll egy-egy könyv (bár nem is tudom lehetne-e ezeket az írásokat könyvnek vagy regénynek nevezni). Szóval gondoltam most mutatok egy részletet, hátha tetszeni fog:

"Ahogy végig nézek rajta látom, ahogy a szomorúságot leváltja a mosoly. Az ember azt hinné, hogy azok, akik mosolyognak boldogok. Hogy nekik igazán bejött az élet. De, ha jobban megnézzük őket, rá kell jönnünk, hogy a mosolyuk látványa fájdalmasabb, mint a szomorúságé. Ugyanis abban a mosolyban benne van mindenük. Az a sok keserűség és bánat. Azt hisszük, csak mi lehetünk boldogtalanok és csak velünk bánik kegyetlenül az élet. De ha csak feleannyi cukorka fogyna a boltokban, mint ahány szomorú ember jön szembe velünk az utcán, mosollyal az arcán, már valószínűleg nem lenne épp fogunk. Nem rég olvastam egy idézetet, ami nagyon megmaradt. Így szól: „Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat”. Elképesztő, hogy mennyire igaz."