Menedzsment vizsga. Kívülről betéve tudom az anyagot. Beérek a terembe, leülök. Magabiztos mosoly terül el az arcomon, (de nem sokáig). A menedzsment tanár idegesen kommentálja lassúságunkat, mellyel a kihívásos rendszer miatt jutalmazzuk. Még idegesebb hangon olvassa fel a nevem. Nem téveszti el. Egy jó pont. Mégis, ahogy felé masírozok, a gyomromba megmagyarázhatatlan idegesség költözik, a lábaim összegabalyodnak. Visszamegyek. Még pár név és elém kerül a papírlap. Végig olvasom egyszer az instrukciókat, majd még egyszer. Bárhogy erőlködöm csak tíz perc után esik le mi a lényege a rendszernek, de akkor viszont a falba verném a fejem.

Nekilátok az első feladatnak. Előcsalogatom a tegnap kínkeservesen megtanult mondatokat. Tétován pillantok fel, amikor nem jut eszembe egy fontos szó. Már tegnap is küzdöttem vele. A tanár árgus szemekkel vizslat, máris puskát szimatol, pedig a tollon és az izzadságon kívül más nincs a tenyeremben.

Aztán hirtelen beugrik , már éppen leírnám, mikor meghallom a tanár harsány hangját: "örülnék, ha a hátsó sor nem puskázna". Úgy kapom fel a fejem, mint egy kisgyerek, akit szörnyű csaláson kaptak. Pedig jelen pillanatban nem terveztem külső segítséget alkalmazni. Naná, hogy elfelejtettem a szót, dühös tollkattogtatás kíséretében neki futok még egyszer.

Visszatérek a feladatokhoz. Alig vagyok túl az első részén, mikor meghallom az előttem ülő srác sóhajjal kísért pisszegését. Jó fej leszek, ha már ez volt az újévi fogadalmam egyike. Elforgatom a papírt, közben úgy teszek, mintha én is írnék. A srác persze nem ennyire diszkrét, lazán hátrafordul, mit sem számít, hogy a tanár ádázul felénk üget. A torkomban a szívem, nagyot nyelek. A tanár lépteinek tompa koppanásától a vajszínű, vagy sárga (sosem figyeltem meg kellőképpen) padlón, szinte kiráz a hideg. A második ilyen járőrözésénél érzem, ahogy a homlokomat elönti az izzadság. Elképeszt, hogy még csak puska maradvány sincs a közelemben (még a sálamat is levettem csak azért, mert rajta volt az az apró kis cetli-100% cotton), mégis úgy izgulok, mintha minimum egy kisebb raktárnyit rejtegetnék a zsebemben. De a tanár sem rest, járkál fel-alá, figyelmeztet, fegyelmez, körbe-körbe néz, mintha kémektől rettegne. Az első szó, ami eszembe jut róla a paranoid, de hát így van rendjén, meg aztán, ami azt illeti jogos.

Átnézem, leellenőrzöm vagy kismilliószor, aztán felállok és a tanár felé nyújtom a papírt. Megpróbálok rámosolyogni, de nem megy. Helyette elköszönök, mire egy halk hümmögés a válasz, na meg a figyelme, ami a zsebem tájékára koncentrálódik (itt még nem értem). Felháborodhatnék, jelenetet rendezhetnék, de inkább nem kockáztatom a jegyem.

Kifelé menet berohanok a tükörhöz. Meglátom a zsebemből kikandikáló papírzsepit, ami akár simán elmehetne egy jól előkészített puskának is. Anyázok.

Miután a káromkodás minden alfaját kipréseltem magamból felfelé igyekszem, hogy gyarapítsam a dohányzók számát. Útközben találkozom a csoporttársammal. A mondatokba ágyazott szavaim értelmetlennek tűnnek, valószínűleg azok is, amiről az arca visszafogott módon árulkodik.

Aztán metró, busz, villamos. Egy szál cigi, még egy és még egy. Hogy ideges vagyok-e? Talán.

Nem szeretem a bizonytalan dolgokat, főleg nem az egy helyben ülést és várást. Sőt, ki nem állhatom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.