A mai napom egy igen érdekes nap volt. A szokásos reggeli, vagy inkább már déli zuhany, aztán egy saját magam alkotta isteni rántotta (félretéve az egomat, tényleg elég jó lett), aztán irány a busz, amit villamos, majd az utánozhatatlan metró követett. A fura az volt, hogy pillanatok alatt felértem, mintha lehunytam volna a szemem és egy perccel azután, hogy kinyitottam már meg is érkeztem volna. Ez természetesen ráfogható a csapongó gondolatokra (mint mindig). Még az is csak most esett le, hogy Hűvösvölgyben én benyomtam egy jó kis kávét (de komoly). Vagy nagyon durván fáradt voltam, vagy tényleg eléggé elgondolkodtam. Viszont, mikor átértem a rokonokhoz, mert ez ugyebár egy rokoni látogatás volt, plusz egy ott felejtett tárgy el hozatalára szervezett expedíció, szintén kaptam egy újabb adag isteni kávét. Na az, tényleg ütött. Még most is érzem, szinte süvítenek az ujjaim gépelés közben. Szóval ott létem alatt kellemes beszélgetésben volt részem, miközben kortyolgattam az életelixírt ( felcseperedésem évei alatt tényleg azzá vált, igazi kávé őrült vagyok. Bár nem mondhatnám, hogy minőség őrült is, mert mindegy milyen szar, lényeg, hogy felkeltsen és legalább kávé legyen-jó persze azért megvan a határ), és bármilyen megdöbbentő Betti a csúnya lányt néztünk. Elég röhejesen hangzik, szóval azt hiszem, jobb, hogy leírom. Amint elindultam hazafelé kisütött a nap, így módom volt rá, hogy végre napok után feltegyem a napszemüvegem, amit annyira imádok, hogy akár szakadó esőben is hordanám, ha nem tartanék attól, hogy őrültnek néznek. Ezt a szemüveget egyrészt a külseje miatt szeretem(az a tipikus tv keretes mostani nagy divatnak örvendő külsejű szemüveg), aztán ott van az is, hogy a tesómtól kaptam a névnapomra, meg arról sem tudok megfeledkezni, hogy mikor rajtam van, olyan, mintha láthatatlan lennék, így sokkal magabiztosabban járkálok ( nem tudom megvan-e az Apafej című film, na szóval a kis srác abban ugyanígy van ezzel a témával, mint én. Mikor először láttam a filmet, akkor jutott eszembe, hogy kipróbálom, hátha akkor nem fogok percenként elbotlani a saját lábamban, ha rám esik egy helyes srác tekintete, meg úgy amúgy is). A lényeg, hogy bevált, nagyon is. Bár ha azt nézzük, nem igazán érdekelt most az efféle dolog. Túl sok gondolat tolongott a fejemben, ahhoz, hogy a környezetemre is figyelni tudjak. Egészen addig, míg fel nem ültem a villamosra és a hajdani Moszkva téren, ami most már Széll Kálmán tér, beült elém egy jól szituált harmincas pasas. Eleinte észre sem vettem, de persze ez csak addig tartott, mígnem felfigyeltem arra, hogy elég kényelmetlen és labilis pózban szundított el. Nos, és mint tudjuk ez a villamosokon, főleg a pesti forgatagban öngyilkosságnak számít. Az egyik pillanatban még édesdeden hintázott egyik oldaláról a másikra, a másik pillanatban meg a legnagyobb oldalkanyar bevétele közben kidőlt oldalra. Miközben ügyelve arra, hogy lehetőleg senki ne legyen szemtanúja, mit rejlik a pólóm alatt, összeszedtem a cuccait, míg ö összekaparta saját magát, majd egy "jól van?" közben átnyújtottam neki az egész pakkot. Az érdekes az egészben az volt, hogy körbe futtattam a tekintetem a villamoson, de senki sem törte a nyakát, hogy segítsen neki. Pedig nem volt semmi különös benne, jó talán kicsit érezhető volt rajta az a pár pohár fröccs, amit bedobhatott munka után(ezt is csak akkor vehette észre az ember, ha fél méteren belül volt és jobban megnézte magának), lazulás kép, de ezen kívül teljesen átlagos volt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy bár egy ideig visszatudta tartani az ólom nehézségű szemhéjakat (szinte látszott, mekkora küzdelmet vív magával), de aztán mikor ismét odapillantottam láttam, amint a feje, valamiféle átkozottul nyakatekert(szó szerint) pózban a mellkasára tapadt. De nem, a legrosszabb nem ez volt. A legszörnyűbb az egészben, hogy bal lábát átvetette a jobb lábán, pont úgy, hogy az a szépen ívelt térd pontosan a gyomrom felé mutatott, és valahányszor lefékezett a villamos a pasas felém csúszott. Így nem elég, hogy konkrétan az ölembe dőlt, ami már magában is elég kellemetlen volt, főleg, hogy olyankor az egész villamos odafigyelt, hanem ,hogy a térde mindannyiszor csak centikre állt meg a gyomromtól. Én pedig mindannyiszor mikor ezt a jelenetet megláttam magam elé emeltem a kezem, védekezőül, amit végül kénytelen voltam egyszerű viszket a hasam malőrnek beállítani (persze a hatodik után már elég feltűnő volt). A pasas ettől függetlenül jó fej volt, mert amikor megriadt udvariasan integetve, közben azon gondolkozva, hol is van bocsánatot kért. Bár azt hiszem az út vége volt a legmókásabb, úgy gondoltam szépen kifordulok oldalra és megkímélem a pasit egy újabb jelenettől, de nem lett jobb. Amint befékezett a villamos, a pasas olyan erővel fejelte be a korlátot, hogy azt hittem leszakadt a korlát a helyéről. Ennyit jelentett, hogy ott volt a lábam, ami mindig megállította, mielőtt ez a dolog megtörténhetett volna. De a kezdeti vigyor után ismét kiszaladt a számon a "minden oké?", mire ő sűrű bocsánat kéréssel felállt és bólogatott. Aztán egyszer még visszafordult és elmosolyodott, majd ismét bocsánatot kért, így tehát tudatosult bennem hogy tényleg minden oké, és remélhetőleg az a mosoly nem egy agyrázkódás kezdeti tünete. De a fenébe is, kemény fejed volt öreg!
Utolsó kommentek