Azt hiszem visszatért. Igen, itt van újra! Tapsoljuk meg, hát nem hiába. Csak visszatalált.
Ma mikor felültem a buszra azzal az indíttatással, hogy találkozom az anyuval ( igen, hozzám jó volt a sors és két anyával áldott meg :) ) még javában esett az eső. Neki dőltem az ablaknak és figyeltem. Eleinte nehezemre esett koncentrálni a párás ablakon végig bucskázó esőcseppekre, ugyanis eléggé lekötötte a figyelmem, hogy kedves sofőrünk 120-al bevett hajtűkanyarjaival egybekötött satu fékes malőrjének ne legyen nyoma a koponyámon. Persze azért elkerülhetetlen volt, hogy egyszer-kétszer ne fejeljem be oldal irányzékban úgy izomból az ablakot (mindig rájövök, hogy rossz ötlet, ennek ellenére folyton nekidőlök). Ilyenkor tudnék mit mondani a sofőrnek, de ehelyett valahogy állandóan megmarad a halk mormogás (nem részletezném milyen kedves szavak hagyják el az ajkaimat) és a behorpadt rész dörzsölése. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy azután sikerült teljes odaadással figyelni a kinti eseményeket miután áthuppantam a villamosra. Persze néha itt is bátrabban adott neki a vezető, de ezúttal már sokkal rutinosabb voltam. Na de visszakanyarodva az esőhöz. Furán nyugtató volt látni, bár persze mindig az, de ma különösen (i don't know, why). Mindig azon gondolkozom, hogy milyen érdekes, hogy csak egy üveglap választ el az esőtől. Ott gurulnak le a bőröm mellett és ha elképzelem szinte érzem, ahogy végig folynak az arcomon. Sajnos ezen töprengések közepette még nem sikerült megfejtenem az eső imádatom miértjét. Ha nagyon megakarnám magyarázni, mondhatnám, hogy biztos azért, mert vízjegyű vagyok, meg bla bla bla... de inkább ezt mondom: "há' evvan oszt kész". Minek annyit gondolkozni felesleges dolgokon- na igen ezt már én is megtanulhatnám.
Utolsó kommentek