Három nap. Három nap azért elég hosszú idő. Három nap alatt sok minden történik. De nem velem. A gondolatok ösvényén kívül nem igen voltam máshol. Bár ami azt illeti baromi jól esik itthon ejtőzni. Észre vettem magamon, hogy még a házi munkát is piszok jól esik csinálni (tényleg beteg lettem). A délutáni nyugodt sorozatnézésről meg egyenesen nem tudok lemondani, bár igaz, hogy mostanság rákaptam, az Odaát-ra (mint tudjuk nem éppen egy könnyű kis vígjáték, bár nem is annyira vészes, mint gondoltam), ami nem hagy aludni, de ettől függetlenül jó. Pedig én sosem voltam egy horror fan. Sőt jobb szerettem a bárgyú romantikus filmeket, meg a vígjátékokat, esetleg az akció filmeket. Viszont mostanság egyszerűen nem bírok ránézni egyetlen romantikus filmre sem (egyenesen hányingerem van tőlük, már ha nem alszom el rajtuk). Mivel ezeket nem akartam nézni, így arra jutottam jobb lenne egy kicsit erősebb, kevésbé lavórt kívánó nyálcsorgatós téma felé nézni. És mivel az öcsém nem rég fejezte be ezt a sorozatot én is kedvet kaptam hozzá. Igaz, hogy eleinte kicsit féltem belevágni, hiszen egyszer-kétszer áthaladva a szobáján belekukkantottam pár jelenetbe és azok nem igazán tűntek barátságosnak (nagyon valószínű, hogy én folyton azokat a részeket kaptam el, mikor előbújtak a szörnyek-- kinek ne lenne ismerős az a bizonyos mondat gyerekkorból: De anyaaa, én akkoris láttam, ott volt az ágyam alatt. Had aludjak itt!-> Még szerencse, hogy a mostani ágyam alatt nincs hely. Nem tudom, hogy jutott eszembe). Végül is aztán szombaton rávettem magam. Leszámítva az elejét, mikor rekordgyorsasággal dobogott a szívem attól a tipikus "most fog előbukkanni a gonosz bestia és most fogod összeszarni magad" zenétől. Aztán ahogy "gyalogoltam" részeken át, rájöttem, hogy az egyetlen, amitől rám jön a szívroham, na meg az esetleges sokkhatás az, az, mikor bögyös, általában szöszi, nádszál vékony csajokra támad a szörny, ők meg fülsüketítő sikollyal konstatálják, hogy állati nagy szarban vannak. Ezek azok a részek, mikor miután újraindítottam a szívem, millió "szép" szó hagyja el az ajkam, melyeket inkább most nem foglalnék írásba. De most komolyan. Szerintem már attól szörnyet halna a csúnya gonosz lény, ha az arcába ordítana egy ilyen kedves szilikon csoda. Viszont egyet sosem fogok megérteni, mégpedig, hogy miért van az, hogy ők valahogy mindig a gyilkos, szörny esetleges gyilkos törpeszörny irányába futnak. Vagy éppenséggel lemerészkednek a zaj forrásához még akkor is, ha tudják, hogy nem valószínű, hogy élve visszatérnek. Ilyenkor szoktam önmagamból kikelve ordítozni, hogy: " Te idióta barom! Mi a ....-ért mész oda?! Nem jó ötlet, nagyon nem jó, há' meghalsz bszki. Na tessék. Megmondtam." (Igen néha a kelleténél jobban beleélem magam a filmekbe. Persze később esik le, hogy ezt ő nem igen hallja, no meg, hogy ez film, de legalább jót nevetek magamon, meg anyám is-már megéri). Bár azért néha én is tudok hasonló idiótaságokat csinálni (pl, ha motoszkálást hallok éjszaka a kert felől, vagy az ajtó felől, akkor se szó se beszéd kinyitom és körbe nézek, igaz, hogy közben vagy milliószor összecsinálom magam, de hát mit ad isten kíváncsi vagyok-- de szeretném én ezt mondani, ami biztos, hogy mindenkinek ismerős: Bitang jó a műsor fiúk, és pánikoltam? Egy cseppet sem.-> hányszor pörgettem vissza ezt a Múmiában látható jelenetet) nem tudom, hogy ebből a sok filmből jön-e az inspiráció, mindenesetre le kéne szoknom róla. Vagy ha már nem megy, akkor el kéne mennem gyúrni, na meg kissé több spiritusszal kéne rendelkeznem. Vagy csak egyszerűen tanulni a filmekből (hasznos-e? fogalmam sincs. de ki nem szrja le), szórakozásnak jó, aztán csak remélhetem, hogy én nem futok össze halfejű csigatestű, emberevő állatkával. Ha netán mégis, akkor majd előkapom a motoros láncfűrészt- ha már horrorfilm, akkor legyen stílusos nem?
Utolsó kommentek