El. De még hogy. Ma annyit mentem, mint az elmúlt egy hétben sem. Volt egy megbízatásom a főnökömtől.
"Vidd már el ezt légyszi"- mondja ő. Én meg gyanútlanul rábólintok és hát kalap kabát robogok a megadott cím felé, kezemben a szerződéses dologgal. Fejben már megvan az útiterv(félig), de félútnál tovább valahogy sehogy sem jutok. Gondoltam míg odaérek lesz időm kifundálni merre az arra. (Nem lett). Rohanok, mint az őrült, aztán elérkezek egy "kereszteződéshez". Sokáig vakargatom a fejem, mire úgy döntök, időt is spórolhatok, ha arra megyek, plusz, mint hogy eleget tapostam már az utat a Deák felé, így hát jól ismerem az onnan vezető utat a Fővám térig. (nem ismertem). Fél óráig bolyongok, háromszor kerülöm meg ugyanazt a háztömböt, mire veszem a bátorságot, hogy megkérdezzek valakit. Közben már telefonos segítséget is kértem.
"Elég gáz, hogy milliószor voltam már arra és fogalmam sincs most merre kéne menni"- nevetgélem idegesen.
"Nem para, mond, hogy vidéki vagy"- jön a válasz a vonal végéről.
Abszolút logikus, persze. De azért kellemetlen. Végül ciki vagy nem ciki, félve odalépek egy nőhöz. Kedves, ki sem röhög, legalábbis nem annyira észrevehetően.
"Menj ki itt, aztán ott be, arra el, majd balra"-hadonászik segítőkészen.
Követem az instrukciót. Mosollyal az arcomon lavírozok ki az utcából, örülvén az életnek, hogy vannak még kedves emberek. De csak míg rá nem jövök hol is vagyok, mennyi sétámba fog nekem ez kerülni és én hülye miért nem mentem arra amerre még az utat is tudtam. Három szál cigi, egy fájós lábujj, elég szép telefonszámla(várhatóan), és egy munkásbrigád melletti sikertelen osonással egybekötött "de szép a kislány" után végül is eltalálok a Fővám térre. Közelítvén a célomhoz, csakhogy bebiztosítsam magam, hogy jó felé jövök, még megkérdezek valakit.
"Szia, ne haragudj, tudnál nekem segíteni?"- kérdezem abszolút szociális ember képét mutatva.
"Mi kéne?"- jön a válasz.
Hirtelen nem tudom mitől jön rám az enyhe fulladási kényszer, az éppen beszívott cigifüsttől, vagy a mindent felülmúló csodálatosan kedves kérdéstől. Végül is moderálván magam elhadarom az utca címét, mire a válasz: "Hát, igazából az a másik utca. Vagy nem. Én csak itt dolgozom. Nem tudom. "
Mire megköszönhetném, már el is fordul. Ez az a pont, mikor már úgy vagyok vele, hogy igazából még egy óra keresgélés belefér, amolyan "úgyis leszarom" módon. Kérdezni nagyon valószínű módon nem szeretnék, úgyhogy marad a netes GPS, meg a felfedező túra. Még két szál cigi, és lám, pontosan előttem a 10-es házszám. Még kettő is, csakhogy legyen miből válogatnom. Teljesen logikus módon én a sportboltot választom a hatalmas fotocellás ajtóval rendelkező iroda helyett. Aranyos, barna szemű srác köszönt, angol akcentussal a szája szélén. Mit adhat? Van szép női sportcipőjük, tök spéci futó cucc. Kedves. Bár ennyi cigi után aligha lenne tüdőm hozzájuk. Ismét következik a jól begyakorolt kérdésem. Zavart mosoly tőle. Elvileg ez az, de lehet, hogy mégsem. A másik rész is 10-es. Ideges mosoly tőlem. Vakítóan fehér bíztató mosoly kíséretében mondja, hogy segít. Rákeres a neten. Igen, igen az lesz az. Kilép a pult mögül. Kék suhi naci, kék póló, fekete foci cipő.
"Gyere"-integet. Belépünk a fotocellás ajtón. Hatalmas recepció, barátságtalanul elegáns falak, barátságos szőke titkárnő. Két köszönet, egy mosoly és a barna szemű srác visszaindul a boltjába. Ismételt cím, név. Oké, oké. Tágas lift, ebédből visszatérő modell alkatú hölgyemények társaságában jutok fel az irodáig. Éppen nyíló ajtó, unott tekintetű (talán) arab srác (bár a Peti után kétesélyes) bevezényel. Alacsony, barna hajú titkárnő, fehérre meszelt falak, egy újabb név és két perc múlva előttem az átvevő hölgy, hálás mosollyal. Négy nagyon köszönöm, és már kint is vagyok az épületből, hogy aztán hazafelé vegyem az irányt. Azért útközben még vagy háromszor ellenőrzöm nem maradt-e nálam valami az átadandó dologból. Nem akarnék vissza menni. Isten mentesen a Fővámtértől egy darabig.
Utolsó kommentek