Ma mikor a gondolataim között bolyongtam fura dolog történt. Lassan mozogtak előttem, még csak parancsolnom sem kellett nekik. Szépen komótosan sorba rendeződtek. Persze ezt effajta rendezett káosznak nevezném, de mindjárt átláthatóbbak lettek a dolgok. Vagy ha úgy tetszik „szabályosan szabálytalan” módon (ez a minap jutott eszembe a villamoson--odáig még nem jutottam el, hogy értelmesnek nevezzem, de ha sokat gondolkozom rajta csak bonyolultabbá válna, attól pedig isten mentsen mindenkit). Szóval egy ideig töprengtem, vajon mit akar jelenteni ez az egész? Vajon mire akarnak rávezetni a gondolataim? Aztán hirtelen rájöttem. Mintha félrehúzták volna a szemem elől a függönyt. Ezek voltak azok a dolgok, mint például az érzések, amikről mindig olyan nehezen beszéltem. Voltaképpen sosem tudtam magam igazán kifejezni e téren. Mindig hebegtem-habogtam, és persze mindenki állt előttem értelmetlenül, azzal a bizonyos wtf? tekintettel, egészen addig, míg végül már én is nevettem saját magamon. A mélyebb, és különösen nehéz érzésekről sosem tudtam beszélni, vagy írni. Nagyon valószínű, hogy éppen ezért kezdtem írni, mert azt reméltem itt a papíron sikerül, ha már egyszer nem vagyok éppen a szavak embere. De hamar rájöttem, hogy így sem éppen sétagalopp a dolog. Szinte küzdök magammal, mikor ilyenre kerül a sor. Bár már ez is csoda, hogy ennyire lebírom írni a dolgokat, ugyanis régebben egyáltalán nem bírtam megtenni. Pedig hányszor akartam én is olyan könnyedén és zökkenőmentesen kimondani, amit érzek, de valamiért mindig falakba ütköztem. Hogy miért? Magam sem tudom. Egy darabig azt hittem, hogy belőlem az kifelejtődött, hogy egyáltalán nem is „programozták” belém (megállapítás: túl sok sci-fit nézek), de persze az idő megértette velem, hogy ez nem így megy (bár talán kissé mókásan hangzik, vagy inkább fellengzősen, de ahogy egyre idősebb leszek, kezd tisztábbá válni a szitu). Az érzések mindenkiben ott vannak, vagy legalábbis ott kell, hogy legyenek (mindenesetre szeretném remélni, hogy vannak). Mégis a legtöbb embernek gyöngyözni kezd a homloka, ha netán szóba kerül ez a téma (nehéz beismerni, de én is közéjük tartozom). Elfolytjuk őket, hét lakat alá zárjuk, de minek, hiszen egyszer úgyis összecsapnak a fejünk felett a hullámok. Erről most eszembe jutott egy kedves tanárom mondása: " Nem baj fiam, jobb kint, mint bent". Persze ő nem pont arra gondolt, amire én (lehet tippelni mire, nem szívesen részletezném) de ha más megvilágításba helyezzük a mondatot, akkor értelmet kaphat ez a dolog is. Természetesen tudom, hogy mondani/írni könnyebb, mint tenni, de végül is idő van, és mindig akad valaki számunkra fontos, akinek elszeretnénk mondani, hogy mi a helyzet, de sosem tettük meg. Talán, ha szépen apránként próbálkozunk ezzel, akkor azért valamit csak ki lehet csikarni magunkból (ismét csak remélhetem, hogy így van, főként, mert én is éppen ezzel próbálkozom). Tény, hogy pokoli nehéz és néha közröhej tárgyává válik, aki megpróbálja, de hát istenem, nevessünk velük (nos, ez nem minden esetben bölcs tanács. még a végén jön az újjal mutogatás, meg az ez kattant titulus). Viszont minden tekintetben szerintem egy próbát megér, aztán kitudja...
Utolsó kommentek