Úgy tűnik a világ most éli ki magát az eltolódott nyárban. Eltűnt mellőlem mindenki. A kertbéli hangos nevetések, és zene helyét átvette a csönd. A tesóm szobája is teljesen üres, már ott sem szól a hc (pedig azért azt díjaztam, főleg, ha olyan ment, amit még én is ismertem). A már említett internetes oldalon bedöglött a chat, a telefonom lemerült (lusta vagyok feltenni töltőre) olyan mintha ellenék vágva a világtól. Ez akár el is szomoríthatna, de meglepően megnyugtató. Talán azért is, mert itt ülök, a kezem a billentyűzeten, sebesen pötyögtetnek az ujjaim, közben zenét hallgatok, néha bele-bele olvasgatok egy-egy írásba egy blogon. Mióta elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy a blog üzemeltetője elég tehetséges srác (igazából már az elején leesett), ez először irigységgel töltött el. Szerettem volna én is úgy írni, de én valahogy sohasem találom a megfelelő szavakat, még szóban sem, ami elég idegesítő (ezért van az, hogy csak akkor szólalok meg, ha sikerül valami értelmeset is kicsikarni magamból- már amikor). Pedig magamban minden olyan jól hangzik, de mikor elkezdek rá szavakat is keresgélni, akkor az egész valahogy lekicsinylően rossz (szerettem volna az sz betűs szócskát írni, de inkább moderálom magam) lesz. Sokkal kevesebbnek tűnik szavakkal kifejezve, bár valószínű csak meg kéne találnom a megfelelőeket és akkor minden oké lenne. De az igazság az, hogy nem tudom. Létezik, hogy a szavak pontosan azt fejezzék ki, amit érzek? Én személy szerint nem hiszem (igen én is amolyan hiszem, ha látom típus vagyok, legalábbis legtöbbször). Valahogy mindig is úgy éreztem, hogy a szavak üresek, mintha nem lenne jelentésük, vagy legalábbis nem az, amit én szeretnék tudatni velük (de ismét jelzem ez az én személyes nyomorom, puff nekem). De visszatérve a bloghoz, már nem vagyok rá féltékeny, sőt. Szeretem olvasgatni, hiszen neki sikerül, ami nekem nem és ezért úgymond felnézek rá (bármilyen hülyén is hangzik).
Ettől függetlenül viszont szeretem figyelni az emberek arcát/szemét beszéd közben, mivel a többség arca szerencsére olyan, mint a nyitott könyv. Szinte majdnem mindent le lehet róla olvasni. Persze nem volt ez mindig így, hiszen régebben sosem néztem az emberek szemébe. Egyszerűen nem bírtam tartani a szemkontaktust, mert elképesztően zavarba jöttem tőle. Viszont most már egészen jól megy és ennek hála sokkal jobban kitudok ismerni/ megtudok ismerni valakit (ha nem is eléggé, de azért kellőképpen). Bár néha nagyon mellé tudok nyúlni, de az mondhatni még belefér valamelyest.
Minden esetre én azt hiszem maradok a tetteknél, a szavakat pedig meghagyom arra az esetre, ha netán már nagyon nagy szükségem lenne rájuk.
Hoppá, közben úgy tűnik megérkezett az élet kis padlócirkáló kutyám személyében. Éppen azzal a tipikus "hagyd azt a hülye masinát és labdázz inkább velem" tekintettel méreget. Szóval azt hiszem megyek eleget teszek a kérésének és én is belevetem magam a "nyárba".
Utolsó kommentek