Tegnap éjjel álmomban, a csillagos ég alatt sétáltam. Siettem. Szinte hallottam, ahogy a vádlim felsikolt az erőltetett menettől. A tüdőm szaporán kapkodta az éjjeli levegőt, melyből néha halk sípolás hallatszott ki. Összébb húztam a pulcsimat, emlékszem féltem alá kúszik a hideg és összeborzolja a bőrömet. A kezem hirtelen eltűnt a táskámban, egy ismerős apró doboz után kutatva. Éreztem, ahogy a tüdőm ujjongva, mohó kiáltással sürgeti. Amint előbukkant a táskám legmélyéről, gondolkodás nélkül kiemeltem egy cigit, közben a másik kezem már a farzsebemből húzta elő az öngyújtót és pár perc múlva már szürkésen gomolygó füstáradat úszott előttem. Kissé lassítottam, de nem akartam elkésni. Tudtam hová megyek, tudtam kihez megyek és ez mosolyt csalt az arcomra. Egy percet sem akartam veszíteni. Képzeletben már ott voltam, az ajtaján kopogtam és türelmetlenül dobolva a lábammal, vártam, hogy ajtót nyisson.
Az elkövetkezendő tíz percben már csaknem rohantam felfelé az utcában. Végig trappoltam a házához vezető apró járdán. Úgy tűnt sosem érek oda, olyan messzinek látszott az ajtó és a köztem lévő távolság, hogy majdnem elsírtam magam. Végül aztán ott voltam. Farkasszemet néztem az ajtóval, mely gúnyos vigyorral suttogta: "úgysem mersz kopogni". De én nem akartam ennyiben hagyni. Jelentőségteljesen nagyot sóhajtva hátrafeszítettem a vállaimat, visszanyeltem az izgalmat és bekopogtam. A kezeim szinte még vissza sem értek az oldalamhoz, ő már ott állt az ajtóban, széles mosollyal fürkészett, majd átölelt. Már éppen mondani akartam valamit, mikor hirtelen felriadtam.
A kanapén ültem, a nyakam szikrát hányt a fájdalomtól. A kezeim összekulcsolva hevertek a mellkasomhoz szorítva és legalább két percembe telt mire sikerült kiszabadítanom őket egymásból. Fölpillantva, megláttam az ismerős eltorzult arcot a velem szemben lévő tükörben. Az enyém volt, mégis még olyannyira az álom hatása alatt álltam, hogy alig tudtam átszédülni egyik "világból" a másikba. Felálltam és miközben magamba döntöttem három pohár vizet fájdalmasan tudatosult bennem, hogy ez bizony tényleg csak álom volt. Átvánszorogtam a szobámba és megálltam az ágy mellett, de mielőtt még lebonyolíthattam volna egy biztonságos landolást a párnák közé, ismét felébredtem.
Felültem az ágyon, kezemmel lassan végig szántottam a homlokom, majd tekintetem az ablakon besurranó holdfényre esett. Álom az álomban? Ijesztő egy gondolat volt, főleg, hogy még éreztem a nyakamban lüktető fájdalmat, a kezeimben lévő ernyedtséget. Azonban egyetlen egy dolgot éreztem ennél tisztábban. Az illatát. Mintha átölelte volna az ágyat, otthagyva így a lenyomatát. Hatalmas mosoly járta körbe az arcom, majd megállapodott az ajkaimnál, én pedig visszadőltem és lehunyva a szemem, visszazuhantam abba a különös világba, hogy ismét bekopoghassak hozzá, ő pedig ismét ajtót nyithasson.
Nem fűznék hozzá semmi értelmezhetőt, mert még én sem jutottam el az értelmezhetőség határára. De mindenképpen a durva álmok kategóriába sorolnám, sőt inkább az őrült álmokhoz. Elképesztő! Valamiféle metamorfózison eshetek át, elég durván méghozzá. Apropó ha valakiben felmerülne, hogy kezdek-e megőrülni, megnyugtatásul megjegyezném már bennem is felmerült. Minden esetre ma éjjel azt hiszem likvidálom az alvást. (Ahhoz képest, hogy nem fűztem hozzá semmi értelmezhetőt, mégiscsak sikerült valamit, habár, talán mégsem. Na jó, abba hagytam. Valószínűsíthetően most egy éles balkanyarral inkább az ágyba kéne navigálnom és holnap egyel több bögre kávét iktatni a napirendembe.)
Utolsó kommentek