Miközben kábultan pörgettem végig az oldalakat és egy ismeretlen blogot olvasgattam, beugrottak képek, mint mikor a régi diavetítő kezelése közben véletlenül rosszul váltottam. Valahogy ez is olyan volt. A monitor után rosszul váltottam és visszaugrottam egy múltbéli álmos eseményhez.
Velem szemben ült csöndességbe burkolózva, kezében egy adag gőzölgő kávé, arcán szinte végig folyt a fáradtság. Mégis nekem furán szimpatikus volt. Kicsit, mintha magamat láttam volna megcsillanni személyében. Ez persze eláraszthatott volna utálattal is, de nem. Valamiért egyáltalán nem utáltam, legszívesebben mondtam volna valamit, amivel letörölhettem volna azt a mélységes fáradtságot, de nem tettem. Eleinte kellemetlen volt úgy ülni, főleg, hogy nem mertem rá nézni. De aztán ahogy belül elhaltak a jajveszékelő hangok, és belekortyoltam az előttem ásítozó kávéba, elképesztő nyugalom kerített a hatalmába. Szívesen ültem volna még ott egy darabig, sőt jó sokáig. Hallgatni a mellettünk elhaladók kacajait, vagy éppen sóhajtásait, a rosszul megírt zárthelyi miatt. De leginkább érezni azt a különös légkört az előttem ülő "hasonmásom" felől.
Míg ez az emlékkép bejárta az elmémet, szinte éreztem a kávé illatát, hallottam az ebédre váró diákok gyomorkorgását, láttam a szája szélén meghúzódó mosolyt, a szemeiben megvillanó lámpafényt. Egészen eleven emlék volt. Túlságosan is. A legfurább az egészben az volt, hogy mikor "kiléptem" az emlékből, hiányérzetem támadt, majd szorítani kezdett a mellkasom.
Az első és egyetlen kérdés ami kiszaladt a számon rövid volt és velős: na ez mi a szar volt? (és itt a lüktető, szívnek nevezett húscafatra gondolok)
Utolsó kommentek