Hogy írok-e még verseket? Nem, mostanában már egyet sem. Mert valahányszor írásra emelném a kezem megáll és vár valamire, mint a régi bőrüléses "pesti" vonatok a hajdani poros megállókban. Valamiért nem megy már ez a rím hányás, meg a fogalmazás sem az igazi. Pedig régebben mennyit írtam, te jó ég. Szinte minden napra jutott 2-3. Nem is olyan rég visszaolvastam párat. Egy lázadó tinilány nyavalygásai, aki félt a világtól, de leginkább önmagától. Értéktelen vackok. Persze akkoriban volt értékük számomra, sőt elmondhatatlanul becsesek voltak, hiszen úgy kiírhattam magamból az össze-visszaságot. De most, nem sok jelentésük van, már valahogy beletörődtem azokba, amiket ott írtam. De hát nem ezt teszi mindenki? Inkább beletörődünk, befogjuk és rezzenéstelen arccal megyünk tovább (tisztelet a kivételnek). Leginkább erről szólnának a mostani alkotásaim, ha lennének. Viszont, ahogy mondtam már nem írok verseket. És hogy ez most hogy jött elő? Igazán nem fontos. A váratlanul betoppanó kedves ismerősöktől sem mindig kérdezzük meg mit keresnek itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.