Tegnap este miközben éppen a gép kikapcsolását intéztem, olyat tüsszentettem, hogy még a gerincem is kiroppant. Egy pillanatra annyira meglepődtem, hogy még a lélegzetem is elakadt, aztán jól eső bizsergés futott végig a hátamon és az addigi fájdalom elmúlt. Minek nekem csontkovács, bár azért remélem nem fordul elő elég sűrűn, mert utána percekig gondolkoztam, hogy megmozdulhatok-e (egyszóval beparáztam). Végül is nem lett semmi, és most jobb a hátam, mint egy hete (persze ez remélem nem olyan lesz, mint az a bizonyos "mint négy éve" végezetű szlogen (nem írnám ki teljesen, ha nem haragszik meg senki). Szóval ma egész jól esett a gép előtt ülni, leszámítva az idegeskedést, mert nem tudtam belépni a másik fajta böngészővel. Először még csak az ijedtség fogott el, hogy te jó isten, ki tiltott le (nem vagyok paranoid ember, dehogy), aztán miután jelszó változtatással sem engedett be, akkor már kissé erősebben csapott az ujjam az enterre. Tényleg hamar felkapom mostanában a vizet. Nem tudom mi lehet az oka, főleg, hogy rendesen kialszom magam, még kávéval is rásegítek az ébredésre. Ötletem sincs, de sokkal türelmetlenebb lettem, mint voltam, és már ez is felidegesít, ha csak erre gondolok (azért ez egy erős dolog. felidegesít, az idegességem, atya ég). Bár megeshet, hogy azért, mert azt terveztem leszokom a cigiről. Nem részletezném miért szoktam rá, legyen elég annyi, hogy eléggé depis hangulatomban voltam. Főleg akkor lett rosszabb ez a cigizés dolog, mikor a tanárunk megkérdezte tőlem az egész csoport előtt, hogy mik a céljaim. A rövid távúaknál még csak a tenyerem izzadt, de a hosszú távúnál már idegesen megvakartam a fejem és a torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy azt hittem ott fulladok meg mindenki előtt. Végül ideges kacarászás közepette (még mindig ég a fejem, ha erre gondolok) kinyögtem, hogy nekem olyanom nincs. A tanár persze nem adta fel és percekig kérdezgetett: "Miért? Hogy lehet? Biztos, hogy van, mindenkinek van."
De nekem akkor tényleg nem volt semmi. Persze aztán, hogy békén hagyjon előhozakodtam a nyelvvizsgával, meg az ilyen apró-cseprő dolgokkal, mint az átmenni a zh-kon.
Viszont azóta villámcsapás szerűen elkezdtem tervezgetni. Ha most megkérdezné újra, annyi mindent sorolnék fel, hogy az nem férne bele a mostani prezentációmba. Akkor úgy gondoltam, hogy az a sok kérdés és az az óra egy hülyeség. Ott ülni és beszélni egy egész csoport előtt (tisztára mint valami anonym alkoholista csoport), olyan gyakorlatokat végezni, amik zavarba hoznak, mint például percekig tartani a szemkontaktust, meg mesélni nekik a céljaimról, egyszerűen nem éreztem szükségét. Igazából nem értettem mire lehetne ez jó, mégis kit érdekelne, hogy nekem mik a céljaim, vagy inkább úgy kérdezném, mégis kit érdekelnék én?
Csakhogy szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy minden amit gondoltam, magamról és másokról, nagy hülyeség volt. Észre vettem magamon, hogy változom, méghozzá rohamosan. Az a pár óra kellőképpen megváltoztatott, megtanított a bizalomra, felnyitotta a szemem. Persze azért mielőtt még valaki azt hinné, hogy megvilágosodtam, meg ilyesmik, azt kell mondjam, sajnos azt még nem. De akkora lökést kaptam, ami elegendő volt ahhoz, hogy felálljak és talpon is maradjak. Ha nem is örökre, de addig míg szükséges. Visszagondolva pontosan jókor jött az, az óra. Azután elkezdtem tervezgetni. Kiszakadtam a nyelvtanulás, meg a zh-k korlátai közül és sokkal nagyobb célok felé indultam. Igaz, hogy a legtöbb még megvalósítatlan, de azt hiszem ez a legjobb az egészben, hiszen míg van célom, van mire használni magamat (igen erős kifejezéssel élve). Azóta több olyan könyv is akadt a kezembe, ami számomra sorsfordító erejű volt (tudom, hogy néhányan nem hisznek az ilyen dologban, de egy elveszett ember számára érdemes kipróbálni ezeket, ha másnem mankónak jó). Szóval azt hiszem joggal mondhatom, hogy muszáj, hogy legyen célja az embernek. Ha nem is a rendezettség végett, de azért biztosan, hogy ne térjen le az "útjáról" (ez most elég bizarul hangzott, de azért... de).
Utolsó kommentek